Henrik Ibsen: Rosmersholm
Rendezte: Andrij Zholdak
A kolozsvári Állami Magyar Színház előadása
(A kritika megjelent a Káfé-főnix oldalán 2017-ben, azonban a program abban az évben a rendszert felújította, így sok cikk áldozatul esett a cserének. Ez is, ezért tettem fel ide, újra.)
1.
A bemutató napján, március 29-én, déli 12 órakor előadást tartott a színház George Banu színház esztéta meghívásával, adózva Aureliu Manea rendező emlékének és művészetének, aki 50 évvel ezelőtt állította ugyanezt a darabot Nagyszebenben színpadra. Henrik Ibsen Rosmersholmját. Az előadás nagy port kavart, nem fogadta egyöntetű elismerés szokatlan színpadi eszközei, stílusa miatt. Lucian Pintilie, George Banu , Penciulescu is nagy ovációval fogadták, felismerve azt az új, merész stílust, ami radikálisan megváltoztatta a színházról való képünket és a színházi játékstílust, elsősorban a román színjátszásban.
Az iskola Grotowski, Brook volt, akik ’62-’65-ban fedezték fel a maguk számára és járultak hozzá a színház feltámadásához, újjászületéséhez, ahogyan Banu fogalmazott a pódiumbeszélgetésen. Abban az időben történt ez, amikor Prágába bevonultak az oroszok, amikor félelemmel telt diktatórikus rendszerben éltünk, amit azóta „letudott” a világ. (Vagy legalábbis azt a formáját.)
Ibsen darabja kitűnő lehetőséget nyújtott arra, hogy azok az elfojtott indulatok, szenvedélyek, amik kényszeredett titokban tartással pusztították a társadalmat, az egyént – bemutatásra kerüljenek, lehetőleg a legeklatánsabb formában. Megelégelték a „képmutatást”, valódi szenvedélyeket akartak és tudtak felvinni, bemutatni a színpadokon, olyan történéseket ábrázolva, amit most nincs hely itt részletezni. Penciulescu telefonon kérte a vezető pártideológust, Popescu „Dumnezeut” a Rosmersholm életben tartására. – Zárj be engem, Manea-t, de Rosmersholmot hagyd szabadon! – kérte ő, és idézte nekünk George Banu. A darab és az előadás az emberi kapcsolatok féktelenségét, bestialitássá fajuló szenvedélyét mutatja be, a be nem vallott titkok emésztő, gyötrő pusztítását, aminek még a halál sem tud véget vetni – úgy tűnik. A darabot a görög tragédiákkal vonja párhuzamba, Rimbaud szimbolizmusát, lelki, biblikus víziókat is emlegetve, mikor párhuzamot von az akkori Manea-féle előadás és a most bemutatott Zholdak-rendezés között.
Rendkívül nehéz próbafolyamat előzte meg a bemutatót, ez nem is történhet másként a téma ilyen mélységű feldolgozása közben. Kockázatos folyamat is az emberi kapcsolatok ilyen mértékű feltárása, a színészeknek önmagukból kell kibányászniuk mindazt, amit a színpadra állítanak, és ez nem megy simán, feszültségek nélkül.
A pódiumbeszélgetés résztvevője volt Andrij Zholdak is, aki elmondta, hogy 5 évig Csehovval foglalkozott, amikor keze ügyébe került Ibsen Rosmersholm-ja, ami a skandináv irodalom, drámairodalom, Freud, a görög tragédiák elemzésére inspirálta őt, és felfedezte a hasonlóságot Elektra, Oidipusz és jelen darab között. Ezek mind mélyen érintették a bűn kérdését, őt is. A mű sok kérdést tett fel neki, azóta is kérdőjel benne az orosz színház utóbbi 30 éve, hogy mi a fontosabb: ami megtörtént, vagy ami épp a csúcsponton történik, vagyis a cunami… Két pont között egyensúlyozott a próbafolyamat alatt, a mese a történet előtt, és maga a csúcspillanat, amikor megtörténik, kiáradnak a szenvedélyek. A nagy kérdés az volt, miként kell, hogyan lehet elérni a színészeknél azt az állapotot, hogy ezt be is tudják mutatni.
A pódiumbeszélgetés résztvevői kérdéseket tehettek fel, ezzel négyen éltek, köztük jómagam, aki arra voltam kíváncsi, a szűkös időkeretek miatt, minek tekinti e folyamatban a rendező a színészt: partnernek vagy eszköznek. Válasza rövid volt: Ha tehetséges, partnernek, ha nem, követnie kell az utasításaimat. Egyértelmű volt…
A színház igazgatója az Erdély Tv által készített több mint félórás beszélgetésben részletesen beszámol arról a munkafolyamatról, ami egy színházi próbát jellemez általában és jellemez a jelen esetben is. Érdemes meghallgatni. (már nem elérhető -2022-11-28)
Színészként csak üdvözlendő az a fajta őszinteségre, valódiságra törekvés, ami jellemzi a rendezők szándékát. A kérdés csupán a határ. Meddig mehet el a rendező a színésszel való munkában, és van-e olyan, ami felmentheti őt minden felelősség alól. Tehát az eredeti kérdés mindig az: miért pont ezt a mesterséget választotta, mit akar ezzel elérni, és meddig mehet el eszközeinek használatában. Azaz „a cél szentesíti az eszközt” machiavellista ideáját teszi magáévá, vagy olyan társakat keres, akikkel meg tudja valósítani célját.
Mert végül is a színház „tükröt tartani a társadalom elé” feladatának teljesítése közben nem teheti tönkre éppen azt, amit pedig meg akarna jobbítani. Már ha ez a célja. Mert ha nem, akkor tényleg egy pszichiátriai intézetben vagy börtönben van a helye, ahogy maga a rendező is vallotta magáról: ha nem tudna színházat csinálni, valószínű egy börtönben ülne, mint bűnöző. (Próba napló – Andrij Zholdak)
Az én kérdésem viszont az: ha a színház nem tud értelmes célt felmutatni, vallani, ha nem képes a megoldás felé elmozdítani a nézőket, ha nem inspirál a jóra, hanem annak a töméntelen erőszaknak, bűnös szenvedélyek kavalkádjának csak a propagálására törekszik – akkor nem használ, inkább mélységesen árt. Annyira mélységesen, amennyire ő maga is belemerül a problémába. Pedig meglehet, hogy ez nem is a színház dolga…
Megkérdeztem volna továbbá a rendezőtől, mit gondol arról a folyamatról, ami egy színészben zajlik le ilyen próbák alatt, mennyire maradhat ugyanaz az ember, maradhat-e semleges az eljátszott szenvedélyektől, vagy ez egy olyan tartozéka ennek a pályának, ami arra predesztinálja őket, hogy a társadalom páriájává váljanak. Épp azáltal, ahány Nessus-inget kénytelenek felölteni puszta szenvedélyes ragaszkodásból a színház, a hivatásuk iránt. Azt vallja-e, hogy bele kell halnia a színésznek abba, amit játszik, vagy teljesen mindegy, hogyan éli túl? És azt hiszem a színészek lecserélhetősége, kicserélhetősége egyértelműen árulkodik ennek a művészeti ágnak a sajátosságáról. Itt a színész eszköz, először a színész használja önmagát, azután a rendező használja a színészt, és ha nem az elképzelések szerint alakul valami, akkor leváltható, mert a cél szentesíti az eszközt. A cél pedig az előadás létrejötte, ami viszont egy rendező vízióját megvalósítani hivatott, és amihez eszköz a szerző darabja, a kiosztott színészek és a többi „kellék”: díszlet-, jelmez-, fény-, látvány-, zene- (stb) tervezők és szerzők.
Mik vagyunk mi, uraim?
Eszközök. Játékszerek. Olyan dimenzióban, ahol elmosódik a határ élet és játék között, ahol minden lehetséges, és mindennek az ellenkezője is, ahol lehetetlen az ellenőrzés, mert a lélek feltérképezése még csak a kísérlet stádiumában van. A szellem kiszabadult a palackból, és aki ártatlan kíváncsiságában kinyitotta, nem sejthette, mi árad majd ki belőle.
A korrektség jegyében – mégis tartani kell magunkat valamihez – megnéztem az előadást. Sajnos, az ígért érintettség elmaradt. A történetet, a szerepek kínálta lehetőségeket egy mindent átüvöltő, átsüvöltő, sztentori hangvételt utánzó stílussal öntött nyakon a rendezői kívánalom, aki még a bemutató estéjén is a nézőtérről hajtotta, vezényelte a színészeket, hogy gyorsabban, indulatosabban, hangosabban, erőteljesebben… A színészen pedig csak szánakozni tudtam, mert emberi lehetetlenség volt fokozni már a hangot, a ritmust… majd’ kiköpte a tüdejét, pont ellenkező hatást érve el vele. A szereplők közti kapcsolatok eldurvulása, a szenvedélyek bestiális felkorbácsolása inkább arra késztette volna a nézőt, hogy becsukja szemét és bezárja fülét. Micsoda perverzió kedvvel nézni valaki szenvedését, és ilyen töményen és ilyen hosszan? Az előadás 3 és fél órás volt. A hang egysíkúan fent süvöltött végig, üdítőbb kivétel a házmesterné személye volt, akinek megengedett volt a normális hang. Nem gondoltam volna, hogy eljön az a pillanat, amikor hálás leszek a román-angol nyelvű feliratozásért magyar színházban, magyar anyanyelvűként, magyar előadást nézve-hallgatva. A rendezői instrukció a szöveg megértését ellehetetlenítette. Ez a végig kiabálás az amúgy is vékony testalkatú színészeket a továbbiakban akár egészségi állapotuk megromlásához is vezetheti. Nem csak lélekben, testileg is megszenvedik az előadást. És van ugyan egy egészséges szenvedés minden sportágban, művészetben a teljesítmény elérése érdekében, az alkotásért – de ismerni kell a „minden határt túlhaladó” fogalmat is, amit TILOS ÁTLÉPNI. Mert ha nem sikerül megálljt parancsolni magunknak, nem a színpadon, nem a színházban van a helyünk…
Sokáig nézve valamit előbb-utóbb annak a képére formálódunk. Zseniálisnak tartani valamit, ami tönkretesz, tönkre tehet – azt jelenti, hogy sokáig néztem azt, amit valamikor én alkottam, de kinőtt a kezem közül, önálló életre kelt, és már nem tudom kontroll alatt tartani. Kiszabadult. Így tényleg csak egy mentségem lehet: felmentem önmagam, és csodálni kezdem, és nem hagyom abba, tovább csodálom azt a szörnyet, ami valamikor még csak aranyos kis szellemecske volt…
2.
Előzmények:
Verbálisan és fizikailag is bántalmazta a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik színésznőjét Andrij Zholdak Németországban élő ukrán rendező, aki Henrik Ibsen Rosmersholm című darabját állította színpadra a kincses városban – adta hírül elsőnek a kolozsvári Krónika. A március 24-i, péntek esti próbaelőadás szünetében történt agresszióról az áldozat egyik kollégája értesítette a rendőrséget, amely a Krónikának megerősítette a színháznál történt incidens tényét. Tompa Gábor, a teátrum igazgatója úgy nyilatkozott, az incidens „nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni, bár kemény jelenet volt”.
Az eseményről rendre beszámoltak a lapok, portálok, kommentárok íródtak. Közben a színházakban megünnepelték a Színházi Világnapot is, amelynek során Isabelle Huppert lelkes üzenetét olvashattuk, többek között arról is, hogy a színház védelmez és menedéket nyújt… Magam is így hittem, gondoltam és vallottam sokáig. Mert van az úgy, hogy az áldozat beleszeret hóhérjába…
Még nem láttam az előadást, amikor első gondolataimat a hírrel kapcsolatban papírra vetettem.
3.
Mikor a színi pályára léptem, arról tanultunk: mi volt tulajdonképpen a színház, hogyan indult…
Ősi szertartásként… majd…, de ki volt ez a Thália? És mit csinált Shakespeare, aki tükröt tartott a világ elé vele? És mi volt velünk, és mi van a maiakkal? Nem akarok színháztörténetet írni, utánanézhet bárki. De arról írni fogok, ami minket érint, amivel mi játszunk, mikor színházat játszunk. Mert én szeretem a színészeket. Szeretem a rendezőket is, a művészeket. Ők a társadalom számára Isten antennái. Ha valóban Istenre van kihegyezve a fülük.
A hírek azt mondják: ezek a nagy gyerekek, a színészek és rendezők kegyetlen játékot játszanak már. Munkájukkal nem építenek, hanem rombolnak. Nézőt, önmagukat. Ön- és közveszélyesek. És ha a téma súlyos, a kár irdatlanul nagy. És irgalmatlan.
Micsoda gyönyörű őrület a színpadi játék! De emlékszem arra is, amikor már mi, akkori modernek, megkérdőjeleztük magunkban a csak demonstráló színházat, többet akarva, igényelve ettől a műfajtól. Ettől a művészettől… Aminek a művészetek közti létjogosultságáért állandó küzdelmet vív a mindenkori színház, színész. A rendezővel később foglalkozom.
Sikerült kivívni a helyünket a művészetek közt. A világ összezsugorodásával, az elektronikus világ elterjedésével, ami behálóz már mindent, még élre is törtünk. Ott vagyunk a csúcson, és újabb kis manifesztációk, játékocskák csimpaszkodnak a nyakunkba, trónfosztó igyekezettel. Már sikerült is nekik, nézettség tekintetében megszámlálhatatlanul többen nézik az ilyen-olyan performanszokat, botránkoztató rövideket, skicceket – skecceket – skaccokat, angol nyelvű minőségjelzőt ütve rájuk, mintha ezzel már érvényességet is nyertek volna a Parnasszuson. És a színház, jobb híján, mert élre törni létszükséglet, már utánuk lohol, a legyőzés, megelőzés reményében…
Mindenképpen fel akarjuk áldozni magunkat, mert ez nyomja ránk az érvényesség pecsétjét. Csakhogy kinek az oltárán? Van az a pont, ahonnan már csak visszatérni lehet.
Kell egy kis perverzitás a színészethez, a művészethez általában.
Hogy a színész mennyire kiszolgáltatott, elég hamar tapasztalja az ember, de hogy még mennyire lehet az, álmában sem gondolta volna. Mert ha igen, akkor nem ezt a hivatást választja.
Shakespeare óta a színház, színművészet feladata tükröt tartani a társadalom elé, a jobbítás szándékával, magától értetődően. Ehhez művelődik, néz, lát, nyitott szemmel él a világban, nem kivonva belőle magát, de annyira belemerülve sem, hogy ne tudna rálátni és rálátást nyújtani. Aki erre, de bármelyik művészeti ág művelésére adja is magát, alapból jót, igazat akar, mert neki is erre van szüksége. Mi az, amitől mégis egyre aberráltabbá lesz az ember, még ha művész is? Sőt, annál inkább? Mint aki felhatalmazva érzi magát a többiek fölé helyezni azáltal, hogy mindent megenged magának, ami a mesterségéhez szükségeltetik: élettapasztalat, legyen az az élet mélységeinek, magasságainak dimenziója is. És bele is merül, fel is emelkedik (hiszi) miközben mértéket nem tartva, már nem ismerve el is veszíti önmagát. Megjárva ezeket a dimenziókat, már nem ugyanaz az ember tér vissza. Felpróbált olyan köntösöket, amiket különféle nevekkel illet, amelyek személyiségét, emberségét nem csak kikezdik, hanem fel is őrlik, meg is emésztik. Lassan, ahogy a rothadás…
Szeretnék állj-t parancsolni annak, ami a színházi világban, ebben a szívemnek kedves művészeti ágban mindinkább elhatalmasodik, lealjasítva a benne szereplőket, színésztől rendezőig, igazgatótól fenntartókig, válogatás nélkül. Valamikor lelkes híve voltam annak a fajta – akkor bátornak látott – színházi stílusnak, ami a régi, begyepesedett, megmerevedett sémákat felváltotta, merészebb, nyitottabb, őszintébb hozzáállást kívánva alkotóktól, nézőktől egyaránt. Akkor még – a szűkös keretek közt – elérhető és az egyetlen értelmes hozzáállást jelentő nézőpontnak tűnt ez. Az volt anakronisztikus, amit túlhaladni, meghaladni igyekezett. Hogy a színész nem csak felmond, elszaval egy verset, szerepet, hogy a néző már ne csak nézzen, mint a moziban, hanem engedje megrázatni magát attól, amit lát, ne határolódjon el tőle, mint a meséktől… Ebben nagy szerepe volt annak a zárt és diktatórikus, félelemmel kibélelt rendszernek is, amiben ez tűnt az egyetlen menekülési útvonalnak: a színház, a művészet segítségével elvonulni egy álomvilágba, ami valóságos is lehet(ne). Ebben az igyekezetben azonban – amibe aztán az élet is beleszólt nagy hangon, egy rendszerváltással – felrúgta azokat az éltető, életben tartó szabályokat is, ami mentén egyáltalán lehetséges élni, dolgozni, álmodni, alkotni. Ledöntöttük a korlátainkat, és nem vettük tudomásul, hogy bennünk, istentelenül, semmi megtartó erő nincs. Szétfolyunk, szétesünk, felrobbanunk, és eközben mindent, ami utunkba kerül, elárasztunk, tönkre vágunk, felégetünk. Semmit nem adva magunk helyett. Még a reményt sem engedjük, hogy lehet ez másként is.
És a színházban, a képzelt szabadsághoz igazodó „fejlődésben” a színészeknek a rendezők is a nyakukra nőttek, a kezdeti, még szimpatikus és ártatlannak tűnő határfeszegetések eldurvultak, és már az alkotók, művészek emberi, lelki, fizikai létét is veszélyeztetik. A hatalmi mechanizmus óhatatlanul diktatúrához vezet, és sok ilyen kisebb dimenziójú diktatúrácska élősködik a legkülönfélébb szegmensekben… Tudom, hogy nehéz a visszatérés, de nincs más út. Nem a régit, hanem a múltban azt a megtartó erőt kell megtalálni, ami bennünket is felövez erővel, hogy ártás helyett használjunk, javára legyünk, beszeressük, ne elüldözzük azokat, akikért vagyunk, akik után sóvárgunk. Lehet nemet mondani, egyénenként, felvállalva a színházból kirúgás, a munkahely elvesztés, az élet időleges értelmetlenné válásának veszélyét. Vagy közösségileg felállva, ahogyan erre volt és van példa. Minden ellenállás féket állít a pusztítás útjába. És bár a fenevadat nem lehet megállítani, mert a poharunk egyre inkább betelik ama mennyei asztalnál, de késleltetni, hogy időt nyerjünk a valódi megmenekülésre – még lehet.
4.
Március 29-én a kolozsvári színház színészei az alábbi nyilatkozatot tették közzé az intézmény Facebook oldalán:
Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban.
Aláírják: Laczó Júlia, Orbán Attila, Marosán Csaba, Varga Csilla, Imre Éva, Albert Csilla, Sinkó Ferenc, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kató Emőke, Kali Andrea, Buzási András, Kézdi Imola, Dimény Áron, Panek Kati, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Ötvös Kinga, Vindis Andrea, Farkas Lóránd, Pethő Anikó, Kicsid Gizella, Bács Miklós, Balla Szabolcs, Árus Péter, Fogarasi Alpár, Molnár Levente, valamint: Hatházi András, Bíró József
5.
Ezek után úgy éreztem, föltétlenül meg kell néznem a darab bemutatóját is, mert érvényes véleményt csak a pudingpróba után ildomos megfogalmazni. És megnéztem.
Da capo al fine…
Kolozsvár, 2017. március 30.
Nászta Katalin
2 hozzászólás érkezett
batho.ida:
Erről az a visszaeső szegedi amatőr rendező jutott eszembe, aki addig tökéletesítette a foltozhatós jelenetet míg Meghalt az egyik szereplője. Embertelen. Lélektanilag hasonló helyzet miatt utasítottam vissza a Fráter Erzsébetről szóló monodrámát.
Nászta Katalin:
Köszönöm, kedves Művésznő a hozzászólásodat!
