2. rész

---

Hála – ha egy szóval kellene meghatározni, amit éreztem, és ezzel nem voltam egyedül. Mi más töltötte volna be párás tekintetünket?

Néztük egymást, kutatva, kivel is találkozunk. Pár szó, hang és bevillan: Szurd Ildi! Annyira fölöttem járt, hogy nem is kerülhettünk volna közelebbi ismeretségbe, akkor még egy elsőéves a negyedévestől sokkal távolabb állt, kivált, ha alkalma se nagyon volt együtt szerepelni… Igen, ő áll előttem barnára festett rövid hajjal, laza edzőruhában, megrendülten. Ő ’70-ben végzett, én akkor voltam elsőéves…

Ilyen érzelmi hangulatban vártam azokra, akiket évtizedek óta nem lát(hat)tam. Csak nem…? de igen, ő Béres András professzor, aki elvágott tudományos szocializmusból! (Kovács György, a Mester, mikor megtudta miért sírok a folyosón, így szólt: S maga ezért sír? Úgy otthagyott, ahogy elő van írva . Honnan tudhatta volna, hogy engem otthonról úgy küldtek el: a legjobbnak kell lenni mindig.) Béres tanár úr vizsgái – nekem tanár úr maradt – mint kiderült, mások számára is emlékezetesek voltak. Kíváncsian hallgattam hozzászólásait később a konferencián is. Friss volt, reagált mindenre, amit fontosnak tartott.

Szabó Zoli kollegámat boldogan invitáltam magam mellé, de nem érezte jól magát az első sorban, túl magas volt, s nem látott hátra, ez pedig fontos egy humoristának, az apró részleteket is megfigyelhetni. Pár éves ismerőseimet üdvözölhettem Ungvári Zrínyi Ildikóban, Albert Máriában, kitüntető figyelemmel bántak velem, nem beszélve Lázok Jánosról, aki már érkezésemkor pártfogásába vett. Szinte otthon érezhettem magam. Különös érzés volt. Az épület nem változott, a front ugyanolyan, Szentgyörgyi István szobra is a helyén, csak nekem kell már szemüveg mindenhez. A Stúdió bejárata ugyanott. A színpad, a nézőtér a régi, az előcsarnok a konferenciák helyszínét biztosította, itt találkoztunk mindhárom napon. Délelőttől kora délutánig tartottak az előadások.

A legbensőségesebb az első nap volt. Ekkor ünnepeltük a Stúdió Színház 60.ik születésnapját és ez bárhonnan is nézzük, magyar nap volt, még ha csatlakozott a román tagozat is tizennégy évre rá, ’76-ban. A második, harmadik nap már az ő meghívottjaikkal folytatódott, a 23.-ik színházelméleti, szakmai konferenciával, ahol a 60 évre sajátjukként emlékeztek.

Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja köszöntötte az egybegyűlteket, megemlékezve a jeles napról, majd átengedte a szót a meghívottaknak.

Élő szemtanúval indíthatott a rendezvény. Biluska Annamária színművésznő a Stúdió-avató Tartuffe előadás Pernellené asszonysága, aki annakidején először megszólalt a színpadon, partnere lehetett Kovács Györgynek, aki a címszerepet játszotta – sokadszorra – támogatandó a diákokat, no meg saját örömére is. Belehallgathattunk az előadás rádiófelvételébe is. A művésznőt Ungvári Zrínyi Ildikó faggatta.

A mából belekérdezni a múltba nem egyszerű, honnan is tudnánk milyen szokások dívtak akkor? Így arról kérdezte a művésznőt, milyen volt, amikor színpadra léptek, milyen kihívásoknak kellett megfelelni, a változások hogyan hatottak rájuk… Teljesen értettem Biluska Annamária eleinte kissé diplomatikus válaszait. Hiszen akkor tanulták mi fán terem ez a pálya. Játék volt, amit játék közben kellett megtanulni a tanáraiktól, mestereiktől, nem lehettek egyenrangúak, épp ismerkedtek azzal, mi fán terem a színpad. Talán itt is tetten érhető a különbség az akkori és mai színészképzés között. A múltban olyan tisztelettel viszonyult a diák a tanáraihoz, ami a művészet iránti szerelemmel volt azonos. A kisebb gegeket megengedő magatartás sem nélkülözte soha a Mester iránti tiszteletet, ami egyenlő volt a színjátszás iránti alázattal. De ez nem gátolta őket abban, hogy vígjátéki figuráikat teljesen átéljék. Megtudhattuk, mekkora pofont adott Nagy Réka a Mesternek, színpadi szerepe okán, hogy a dobhártyája is beszakadt, és mindezt épp a Mester javaslatára. Azt is, hogy Kiss Erzsébet (Pösze) nem „átallotta” a publikum tapsát kiérdemelni a Mesterrel való jelenetében, és Biluskát sem akkor szedték le a falvédőről, hogy ne merte volna megtréfálni Kovács Györgyöt, akin viszont nem lehetett kifogni, busásan visszaadta a „játékot”. És nagy bakija is volt, épp Farkas Ibolyával, aki akkor kolozsvári színész lévén, együtt játszott a Mesterrel. Kovács György olyan szerencsétlenül hagyta ott szerepe szerint a színpadot, hogy kivonulása közben megbotlott és hasra esett – amit a nézők természetesen jól láttak. Az akkor még kezdő színész Farkas Ibolya egész szünet alatt amiatt aggódott, mi lesz most, hogy lehet áthidalni ezt a malőrt, mikor öltözője ajtaján kopogtatott a Mester, egy szál virággal a kezében: Velence lépcsői közül szedtem magának ezt az egyszál rózsát…. Hatalmas, megkönnyebbült kacagás, és túl voltak az ijedtségen…

-

A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet 60 éves születésnapja igazán a mi ünnepünk volt. Jelen volt pár diák, akik most hallgatói az immár egyetemmé avanzsált intézménynek, tanárok, akik most tanítanak, de a születésnap ünnepeltje Biluska Annamária volt igazán, aki része volt az avató Tartuffe előadásnak, és mi, öregebb színészek, kik még a múltszázadban értünk felnőttekké az intézet padjain, a Stúdió deszkáján. Ünnep volt, hogy találkozhattunk, egymásra csodálkozhattunk és örülhettünk annak, hogy áll a Stúdió Színház, hogy élünk. Időközben módosult a látószögünk, empatikusabbak lettünk, együttérzőbbek, a közös élmények, az azonos időben való lét rokonokká is tett a jelen elidegenedett légkörében. Igyekezett ugyan, és ez igazán tiszteletreméltó szándék, betagoztatni bennünket is a jelenbe, ha másként már nem megy, legalább az emlékeink révén, amit mindannyian nagyra is becsültünk. Számíthat többre, várhat többet az elmúlás a jelentől? Ott szorongatta torkunkat, láthatatlanul a találkozó alatt. Az öröm pedig duplája volt a reméltnek, hiszen régi ismeretségek frissültek fel, újultak meg, kaptak reményteljesebb dimenziókat. Selyem Ildikó, akit én Szurd Ildikóként ismertem nem tartozhatott baráti körömbe, most mégis egyenrangúvá tett minket a viszontlátás öröme. Farkas Ibolya, aki már művésznő volt, mikor énrövidszoknyás diák, örömmel ölelt át életében először és örült, mint fiatalsága egyik tanújának. Béres András régi és baráti ismerősként üdvözölt, holott ez a kapcsolat akkoriban nem nemesedhetett ilyenné, szigorú és komor tárgyat tanított nekünk, komolytalan színinövendékeknek. Rókaly Vilmos sporttanár, aki Éghy Ghyssa nénit váltotta a katedrán örömmel emlegette tornászérdemeimet, amelyek már elmerültek emlékezetem homályában, pedig a Színes Szilánkokban gyakorolhattam tudásom. Kovács Levente, akit tanársegédként tudhattunk Tarr Laci és Tompa Miklós mellett ’69-’73 között, most csillogó memóriája révén visszavedlett, időközben dékáni, tanszékvezetői tisztségéből nyugdíjas, diákszemléletű és huncut imposztorrá. Derűsen osztotta meg, vagy igazította ki hiányos ismereteinket az elmúlt időszak történéseivel kapcsolatban. Kincses Elemér csak úgy véletlenül esett be első nap, mint mondta, neki nem szóltak, amit persze senki sem hitt, ahányszor tehette helyreigazította a jelenlévő román infrastruktúrát képviselőket a legnagyobb empátiával – mint rendező, aki sosem tudhatja, éppen kit fog majd a jövőben alkalmazott művészei között tudni - , ki nem hagyva egy ziccert sem, amikor adomáit, mulatságos történeteit elsüthette a nagy magyar művészek rovására, akik már akkor is, ma meg még inkább, mindent kibírtak. Szabó Zoli volt színészkollegámmal, akivel együtt koptattuk Sepsiszentgyörgy városának magyar színházi deszkáit, kezet is foghattak, azzal a paraszthajszálnyi különbséggel, hogy Zoliból a magyar-székely sérelmek nem évültek el, humora jóval karcosabbá izmosodott. A humornak, emlékező keserűségnek nem lett volna határa, ha találkozó-szervezőnk, Lázok János nem irányított volna egy-egy mondatával a megfelelő mederbe. Ha három színész összeül, ott nem sok szó jut másnak, itt meg azért többen voltunk, s az átélt időnkből futotta volna egy heti adomázásra is. Merthogy a színház, a játék öröm, de a próbáknak feszültségterhes időszakai is vannak, az előadásokról nem is beszélve, amit nem lehet mással, mint humorral feloldani.

De volt, aki nagyon komolyan vette a felkérést, és tartotta magát a választott témához. Parászka Miklós nem tagadta meg tudós énjét, a körülményekhez képest (15 perc időintervallum, amit később 8 percre szigorítottak) részletesen beszámolt a főiskolán átélt periódusról, t.i. évfolyamuk többször is tanárváltásra kényszerült. Kovács György után érkezett Tompa Miklós, majd Harag György, de Kincses Elemér is rendezte őket. Talán az egyik leghányatottabb életű évfolyam volt, eddigi ismereteim szerint. A munkamódszerek is ennek megfelelően változtak, belekóstolhattak egy gyorstalpalásos korszakváltásba, amit feltételezhetően mindenki másként élt meg. Ami tanulságos volt számomra – persze, mit ér vele az ember 70 fölött – az a labilis tanítási rendszer, amely mintha ad hoc módra működött volna, nyilván a sors akaratából, hiszen ki számít tanára halálára. Kovács György első év után elhunyt, Tompa Miklósnak más elfoglaltsága akadt, Harag György „beugrott” helyette, kéznyomukat pedig mind hátra hagyták. Azt hiszem egyik leggazdagabb tapasztalatokat szerzett évfolyam lehetett az övék (Parászka, Szilágyi Enikő, Török András, Dukász Péter, Darkó István, Vajda Zsuzsa).

Kiderült, egyikünknek sem volt ugyanolyan négy éve, nem volt két egyforma évad, a struktúrák, felállások állandóan változtak. Volt, aki háromszor rugaszkodott neki a főiskolának, hogy aztán ugyanannál a tanárnál végezze, akinél kezdte és végül kiderüljön, nem csak ez a képesség lapult tarsolyában, persze, hogy mindenhonnan kilógott. Ő az én színészkollegám, Szabó Zoli, akinek már húsz körül járnak saját megjelent könyvei. Farkas Ibolya a neki szánt negyedórában többek között épp arra reflektált, ami mindannyiunkat érintett, mennyire fontos tudni azt, amit Peter Brooktól idézett: A mondat az a pont a gondolatok végén. Végig gondolni előbb, és aztán kimondani, amit gondoltunk. Novák Zoltán a művészet hatalommal való kapcsolatáról beszélt és Szabó István Mephistó filmjét ajánlotta újranézésre magának is sokadszorra. Szóba került a tekintélyelvűség, mennyire jó vagy rossz. De a kritika szerepe is, amit a színészek elméletellenességével hoztak párhuzamba. Rokaly Vilmos a diákok mozgás, illetve sportóráiról beszélt a múltból, amit Kovács Levente megjegyzése tett újból nyilvánvalóvá, nem sportolók, hanem színészek lesznek a hallgatók, a sportolók más főiskolát végeznek. Kovács Levente helyre is tette a kérdést, a színésznek a színpadon kell megtanulni létezni, szabadon, görcs nélkül, és említett nagy színészeket, akik egy lépést sem tudtak maguktól megtenni a színpadon, ha nem ott állt az a szék, vagy nem oda volt letéve a kés meg a villa, ahogy azt megszokta a próbák alatt. Fény derült a régi játékstílus modorosságaira, hátrányaira, amin ma már nevetünk, de ettől válik érthetővé, miért is üdvözölte olyan lelkesen az új rendezési hozzáállásokat (Harag György, Kovács Levente, Tompa Gábor) a fiatalabb generáció, akiknek ezek a merev struktúrák börtönrácsok voltak. Nem véletlenül alakultak ki az egy rendezőhöz tartozó csapatok. Bizalom nélkül színházat sem lehet jól játszani, forradalmasítani meg pláne. Tompa Miklós, Harag György, Tompa Gábor, Bocsárdi László mind karizmatikus művészek, akikben megvolt ez a képesség: elnyerték a színészek bizalmát ahhoz, amit csinálni akartak. Bizalom nélkül nem megy. És épp ebből volt égető hiány a rendszerváltás előtti években.

(Folyt.köv.)