Angela Precup - előadó az MME-n, televiziós műsorvezető, híradós a marosvásárhelyi médiákban, újságíró

"…Mester iránti tisztelet...  egyenlő volt a színjátszás iránti alázattal…" (idézet az előző részből)

Talán ezt nem érti így a mai generáció, akiknek inkább gyakorlat az egész, mint varázslatos játék. Tornamutatvány, fizikai teljesítőképességeik határainak feszegetése, de kevesebb a köze a személyiségben rejlő titkos tehetséghez, képességhez, ami egyedivé teszi a színművészt, kicsillog környezetéből és személyiségének hatása alá kerülnek a nézők, a partnerek is.

 Ma a színészpalánták könnyen árvalányhajak maradnak.  Akikben ott a szikra azokat jegyzi meg, rájuk emlékezik a néző. Ha nincsenek ilyen személyiségek, az iskolai színjátszás színvonalán marad a legjobb szándékú előadás is.  Persze, változik a játékstílus, a játékmodor, de az egyéniség varázsát megspórolni művészetellenes, tilos, szigorúan büntetendő. A játék  mindenkinek gyönyörűséget szerez. Nagyon érzékeny művészet a színház.   Krizsovánszky Szidónia így fogalmazta ezt meg interjújában: „Mikor elolvastam Brook-ot, megdöbbentett, mennyire le vagyunk maradva... Egy dolgot őriztem meg belőle mégis; a halott színház fogalmát. Amikor valami rosszat látok, az halott színház. … rendszerint rájövök, hogy valaki lespórolt valamit...

-          Mit spórolhat le egy színész?

-          Munkát. Nem figyel oda. Érzelmet, indulatot.

-          Látszik az alakításokon, ki hogyan dolgozik?

-          Nem.

-          Akkor hogy lehet megkülönböztetni a színészeket?

-          Az egyik az, hogy szívesen nézem-e, és hiszek-e neki, vagy pedig nyugtalankodom miatta. Ha elkezdek aggódni érte, drukkolni neki, azt jelenti, hogy gyengén áll a lábán, nincs biztonságérzete. Amelyik elragad, azért nem kell aggódni, az észrevétlenül belerángat a játékba.…” (Thália erdélyi napszámosai, 2017, TINTA-447-448 o.)

*

Az ünnep gyönyörűsége a bensőséges öröm. Élmények nélkül száraz adatfelsorolás, ami senkit sem hoz lázba, hacsak nem könyvtárkukac, de kevesen ilyenek közöttünk. A tovább vivő lendület az egymásba kapaszkodó emlékek sora, mikor találkozunk. A leghálátlanabb feladatot épp annak kell vállalnia, aki az egészet szervezi. Gazdag szépsége az ilyen öreg találkozóknak az emlékek, közös élmények emlegetése, és mondhatod, hogy banális, de próbáld meg banalitások nélkül leélni az életet. Ezért is érezte az ember úgy, hogy idegenek a mi örömünkben, még ha nekik is van már 46 évük. Ezt bizonyítja Angela Precup marosvásárhelyi előadónak a prezentációja, aki a két közösség: magyar és román egymástól elhúzódását tette szóvá, az egymás iránti érdeklődés hiányát, főleg román részről.

Szép példákkal színezte a közös múltat, amikor még csak magyar nyelven működött a főiskola, és talán nagyobb rangja is volt, mint most, a már egyetemnek kinevezett intézménynek. A helybeli Vörös zászló román megfelelője, a Steaua Rosie kezdetektől beszámolt minden színházi eseményről, ami a városban történt.

Ma már elhatárolódnak egymástól a román-magyar nyelvű események, ritkán látogatják egymás előadásait, rendezvényeit. Legalábbis  a nézők megcsappanásáról,  hiányáról panaszkodott egyik meghívottjuk. A többségi román felsőbbrendű magatartása pedig nem könnyíti meg az empatikus hozzáállást. Üdítő kivétel volt Angela Precuptól hallani arról, hogy hiányolja a közeledést a magyar, román színház között. Említett példákat a művészet más területeiről (irodalom, költészet, festészet), de színházi vonalon sajnos ez korántsem érhető tetten, állapította meg. És láthattuk: e rendezvénysorozatot sem támogathatta maga az egyetem sem pld. azzal, hogy diákjainak szabad órákat engedélyez, hogy részt vehessenek az eseményeken. Páran jelentek meg, számuk a tízet sem érte el, és hamar el is szivárogtak. Érdektelen a ma ifjúsága a tegnap művészete iránt, s ez jellemző másutt is (tisztelet a kevés kivételnek).

Itt kell megjegyeznem, a két iskola: román és magyar színjátszás közti különbséget is nagymértékben ez adja. Hagyománytisztelőbb a magyar, mint a román. Nagyon általánosítva, de jellemzően rugalmasságuk és az új iránti fogékonyságuk is ezzel magyarázható. Bár nagy színészegyéniségeik kápráztattak el bennünket, mai hetven-nyolcvanasokat a múltszázad utolsó harmadában, mint  Vasiliu Birlic, Amza Pelea, Toma Caragiu, hogy csak párat említsek közülük, de helyüket hamar átvették a nagy rendezőegyéniségek, akik iskolákat formáltak a nagyvilágra való kitekintésük nyomán itthon is, mint Penciulescu, Esrig, Ciulei. Bereczky Júliával készült interjúmban a művésznő meg is állapítja ennek okát:

 „ A színház olyan, mint azok a rendezők, akik állandóan ott dolgoznak. Ha idegen rendezőt hívnak, kiderül, hogy ugyanazzal a társulattal egészen más előadást is ki lehet hozni. Tehát a rendező a fontos. Persze, én most nem ’játékmesterekre’ gondolok. Ciulei csodálatos rendező például. Most jönnek fel Dan Micu-ék, a fiatalok. Rendezőképzésre lenne szükség minden esztendőben a magyarok számára is. Nagyra becsülöm a bukaresti színházat, ragyogó színészek sorát bocsátotta ki a főiskola. Más a temperamentumuk, felszabadultabbak, gátlástalanabbak, ami a siker fontos titka.

-          Mi miért nem vagyunk ilyenek?

-          Más az alkatunk, szemérmesebb, befele fordulóbb fajta vagyunk, nem képesség vagy tehetség hiánya. Mi kicsit olyan délcegek vagyunk. Büszkék. Ezért volt … érdekes kísérlet Manea rendezésében a Titanic keringő. Mást kért, mint ami a mi temperamentumunknak megfelel, de rögtön rákapcsoltunk, megéreztük, mit kíván, és önfeledten komédiáztunk.

-          Mintha ők színésznek születtek volna, mi pedig csak megtanultuk ezt a „mesterséget”?

-          A lelki kényszer visz be minket: ez a hivatásunk, feladatunk, ezért vagyunk. -…” (THÁLIA erdélyi napszámosai, 2017, TINTA – 81. o).

A mindenáron való modernizálódásnak veszélyei is vannak, amit realizálódni látunk már mi is. A pálya, amit befut a színházi ízlésvonal Kovács Györgytől Keresztes Sándorig,  az egyéniség önfeladásának tendenciáját példázza, a siker érdekében. Míg Kovács György minden szerepében Kovács György maradt, amit csodáltunk benne, de nem vettünk mindig jónéven, Keresztes a művészi átélés szent nevében teljesen azonosul, jóformán el is tűnik a szerep mögött, amitől el vagyunk ragadtatva, de meg is vagyunk ijedve. (Utalok itt Keresztes Sándor a Zoo Storyban nyújtott alakítására, r. Tompa Gábor, Vásárhelyen, 1982) Ha a színész művészetének netovábbját kívánjuk példázni, akkor elmondhatjuk, hogy ők (csak kettőjüket emelve ki most) elérték a csúcsot. És ekkor merül fel a kérdés: mi lesz a művészből, amikor tökéletesen azonosul azzal, akit alakít? Mikor hazamegy, a családja, a közege már nem ugyanazt az embert kapja vissza, akitől pár órával azelőtt elköszönt. Erre (is) utal különben maga Kovács György, mikor a marosvásárhelyi színházhoz való szerződésén vacillál Kemény Jánoshoz írt levelében, 1946,II.7 – Luzernből:

„… Bizonyára tudod, hogy megnősültem…, múlt év novembere óta pedig apa vagyok, van egy kis Miklós fiam. Ami az utolsó években történt velem, az mind nem érdekes, mások is megcsinálták, rosszabb eredménnyel is. Kicsit sokszor en suite volt kitűzve ez a nem könnyű, de pimasz szerep, de remélem, hogy a nagyérdemű közönség lankadó érdeklődésére való tekintettel, most már valami más, újabb és szebb jön. (…)  Nem tudok hazamenni színházat játszani, Jánosom. Hogy miért, azt valószínűleg nemcsak érzed, hanem tudod is. Nem tanultam volna a történtekből, ha megint hinnék annak a sajátos transzilván szellemnek, aminek tíz esztendőn keresztül nem is a leghitványabb szolgája voltam és Te kell tudd legjobban, hogy mindig igyekezetem becsülettel, jó szándékkal helytállni. Közben 36 éves lettem, családom lett, akiknek és akikért dolgoznom kell, és nem hiszem, hogy újból ott tudnám folytatni, ahol abbahagyatták velem. Keserű szájízzel pedig nem szabad visszamenni régi szerelmekhez, mert hiszen abból úgysem lehet semmi. Nem tudnám újból vállalni a szekerezést, a verekedést, a könyöklést. Nem mintha elfáradtam volna, egyszerűen azért, mert nem hiszek és én már tudom, hogy csak idő kérdése és új Tiborcok és Bánkok újból kiraknának az utcára, ha másért nem, mert barna a hajam. Aztán meg vannak mondatok, amiket már csak olyan rosszul és hamisan tudnék elmondani arrafelé, hogy arra nem kapnál állami szubvenciót. Saját zsebedből pedig eleget reszkíroztál rám.”  ( Régi és új Thália – A HÉT évkönyve,1981, 197-198.o).

Az már más lapra tartozik, hogy végül nem maradt meg ebben az elhatározásában. De eljut ide minden komolyan gondolkozó művész, kivált, ha nagy traumákon kell átesnie…

A konfliktus lényege: meddig játszhatunk büntetlenül bárkit/bármit? A kérdésem költői, de fontosabb minden másnál. Erre keres választ a valódi művész, ennek határait feszegeti a valódi színházi ember, ezzel a tűzzel játszik, aki nem spórol meg semmit magának, amíg játszik.

(Folyt. köv.)

Nászta Katalin