Mikor Shakespeare leírta: színház az egész világ, nem tudhatta, költői megjegyzése mekkora sikert arat az idők folyamán. Nem tudom hány ilyen évszázadokat átívelő sort sikerült írni másoknak, de ez mindent visz, zsigereinkbe ivódott. Csak egy megjegyzés hagyja el a szánkat és kíséri a siker vágya, szerepel, tetszeleg, felhívja magára a figyelmet, játszik… Hát még, ha épp róla van szó?
A második részt a karizmatikus rendezők felsorolásával zártam. Ezt a szót használja a Biblia azokra az isteni ajándékokra, amelyek nélkül nem lehet eredményes szolgálatot végezni. Mára általánosan elterjedt ennek pozitív jelentése, a charisma kegyelmi ajándék, természetfeletti képesség, báj, átütő erő, ami nélkül a művészet sem létezik. De megfoghatatlan. Tehetségnek fordítja az agnosztikus világ. Enélkül nehezen ér el eredményt. Joggal fordul a természetes észhez, a tudományhoz, a konkrét dolgokhoz – hiszen az empirikus világon kívülről érkező információk ellenőrizhetetlenek. Ezért is tartották a vallásos miszticizmust kártékonynak. Csakhogy az ész, bármilyen ragyogó, csődöt tud mondani.
Az az iskola nekünk A FŐISKOLA volt. Egyéniségek tanítottak, kiváló színészek, akik esténként a város Nagyszínpadán mutattak példát mesterségbeli tudásból, színházszeretetből. Tiszteltük őket, különbséget téve közöttük, de státuszát egyiküknek sem kérdőjeleztük meg. Nem olyanok akartunk lenni, hanem azok akartunk lenni, ami ők: tehetségünk, művészetünk okán színművészek, akiket lehet szeretni, vagy nem szeretni, de egyet nem: megvetni. A színház azért is csodálatos, mert annyi arca van, ahány színész, mindegyik saját kiérdemelt helyén. Mind azt akartuk megtanulni, hogyan lehetünk igazi színészek. Sokat vártak tőlünk és mi is magunktól.
A valóságos színházzal találkozni megrázkódtatást jelentett. A melegágyból kikerülni és bekerülni egy másik házba, ahol már kialakultak a szerepkörök, nem egyszerű. Még ha főszereppel is várnak. Egész más, mint a főiskola, ahol mindenki egyforma, ha ki is emelkednek közülünk a jobbak. Akkor is diák, mint te. A bizalom szüli meg bennünk a szerepet, ha nem kínálják, hogyan is foganna meg? Talán a sport, az egészséges versenyszellem védett meg az irigységtől. Nem fúrtam senkit, bár sajnáltam, ha nem rám osztottak egy főszerepet. Ezzel szembesült mindenikünk, amikor kikerült a nagyszínházhoz. Persze, a rendezőtől függött, de ha végre kaptál egy szerepet, és a rendező nem tudott mit kezdeni a darabbal, a szerepeddel, mit értél vele. Tény, ha megint mást osztottak ki, nem növelte az önbizalmat. A sajtó, a kritika azt várta el a főiskoláról kikerültektől, hogy mindent tudjanak. De hiába tudtak volna, ha nem kapnak lehetőséget rá. Hogy táncolni, mozogni is tudok a színpadon szinte az utolsó pillanatban sikerült belopnom egyik szilveszteri kabaréba, épp túl fásult volt a rendező, hogy letessékeljen a színpadról. Így elbohóckodtam egyik-másik vidám dalt eléneklő kollegám háta mögött. És az utolsó előtti pillanatban Kovács Levente jóvoltából eljátszhattam-táncolhattam-akrobatikázhattam Puck szerepét a Szentivánéji álomban. De nem volt mindenkinek ilyen lehetősége. A kritikus meg írta a magáét, és ásta a gödrünket... A Néma levente főiskolás előadása után, (hallom most), született hangosabb értetlenkedés, hogy a kikerültekkel nem tudnak mit kezdeni a színházak… Nem voltunk, nem engedtek a helyzet magaslataira, állandóan letörték a kedvünket. Hogy hinni, bízni kellene egymásban, azt nem mertünk – csoda, hogy mégis működött – de hol? Hát ott, ahol volt bátorsága egy rendezőnek, pár színésznek félretenni a kliséket és nem engedni keserűségnek… A román színház is hasonló cipőben járt, annyi különbséggel, hogy őket nyelvileg nem nyomorították, de különben igen. Persze más alkatúak, déli, könnyedébb, gondolj csak Bukarest hangulatára, stílusára, ahogy ott viselkedtek, bántak egymással az emberek és vesd össze a vidéki viszonyokkal, ha Erdélyben éltél, ahol triplán nyomorgattak, cenzúra, besúgás, nemzetiségi/kisebbségtudat erősítése állandóan. Kikezdte a rendszert, nem lehetett függetlenedni tőle. És nem a személyes ismerősöddel volt problémád, aki román volt éppen, székely, sváb vagy magyar, hanem az ideológiával, amivel uszítottak egymás ellen. Hiába nyújtom a kezem, ha ellenségnek nevelték ellenem. Hiába vagyok empatikus, ha ő nem tolerál. Hiába vannak ismereteim, ha neki nincsenek, és nem is akar szerezni felőlem. Ez sért, ez választ el, nem egyéb. Ha leülnénk meghallgatni, elolvasni, megnézni egymást – rájöhetnénk, hogy mindenkit ugyanott szorít a cipő.
A kérdés, hogyan látjuk a főiskolát e 60 év folyamatában megválaszolatlan maradt. Csak szemtanú képes az élményeket feleleveníteni. De még ekkor is, mintha a szitakötő táncát próbálnád rögzíteni a légáramlatokban.
Az előadás akkor kezdődik, amikor felmegy a függöny. Legalább képzeletben. Tágíthatja a színjáték kereteit, szűkítheti közönség és színpad helycseréjével, a közönség és játék összekavarásával – a lényegen nem változtat, csak maszatol. Elkeni a határokat, amivel megzavar nézőt, játszót. A mű élvezhetőségét emeli az a bizonyos távolság a színpad és nézőtér között. (Bár ma érezhetően mindenki részt akar venni a produkcióban, ha néző, akkor is, Pedig az ilyesmi felhígítja, összemossa a művészetet a műélvezőkkel. A határokat átlépni jogosítvány nélkül, mindig erőszakot jelent. A művészetek pedig békében tudnak virágozni.
A marosvásárhelyi Stúdió Színpad hatvan éve az az intervallum, amit még képes emberi léptékben értékelni a kutató. Elmaradhatatlanok a reminiszcenciák, felujjongó emlékfoszlányok, de a keserű szájízek is. A színházalapítás nehéz műfaj. Ezért is érdemes A HÉT évkönyve 1981-82-es kiadását átböngészni, igazi kincsekre találni benne. A színház is része a történelmünknek. Aki meg kimarad belőle, sokkal de sokkal szegényebb lesz lelkiekben.
Mikor a román színház tagozatként megjelent Marosvásárhely Színházában, és a Székely Színház nevét lecserélték Állami, majd Nemzeti színházra, kényszeredetten vette tudomásul, kétszer annyit kell dolgoznia, hogy az új szekció közönséghiányát kipótolja saját, jól megérdemelt sikereivel. Ki ne tudná, milyen nehéz a semmiből közönséget varázsolni, beszoktatni őket a színházba, megszerettetni velük és kialakítani egy remélhetőleg hosszú távra szóló kapcsolatot.
A vásárhelyi színház ízlése, játékstílusa Kolozsvárról érkezett, ahol 1792-ben megszületett a magyar színjátszás, az a stílus, ami meghatározta az előadásokat, az alakításokat. A színház akkor és ott érvényes, amikor játszák. A társadalmi viszonyok lassan változnak, ezért kialakul egy stílus, ami hosszabb ideig meghatározója az előadásoknak. Ez a mi esetünkben a szép magyar beszéd. Ez volt elsőrendű küldetése: megőrizni a nyelvet a maga szépségében, hogy kultúránk megmaradását biztosíthassa. Küldetés maradt még akkor is, ha már errefelé is angolosodik a nyelv. De ez a téma külön tanulmányt kíván.
Ívében az eltelt időszakot a Stúdió életében nem értékelhetem, mert nem láthattam, milyen munka folyik a Stúdióban, azóta. Csak hallottam arról, hogy változott, mikor Balázs Éva Farkas Árpád estjét próbálta, és tanácsadó-rendezőnek Kovács Leventéhez járt fel Marosvásárhelyre Sepsiszentgyörgyről. Ezt az interjújában is említette: „ Az a fél esztendő, amíg Leventéhez jártam, felért egy új főiskolával. Döbbenten vettem tudomásul, hogy ma már másként nevelnek a főiskolán.” (Thália erdélyi napszámosai-2017, Tinta, 463.o.) Hozzánk akkor érkezett empirikus közelségbe, mikor István Mártáék eljöttek 1980-ban Sütő András: Káin és Ábel c. előadásával, Kovács Levente rendezésében a 2. sepsiszentgyörgyi Színházi kollokviumra, és elnyerték a zsűri különdíját.
Tárgyilagosan nem lehet emlékezni, ott a zsinór mindannyiunk fölött: az időé, körülményeké, lehetőségeké, amikkel éltünk, vagy nem. Mentséget találunk, mégis számonkérjük magunktól, mit tettünk s mit utasítottunk el. Hatvan év hosszú idő, van, akinek nem is adatik több.
Hogy érzékeltessem, a „távot”, amit átfoghattam: a rendezvény záróakkordjaként a jelen színinövendékek egyik vizsgaelőadását tekinthettük meg Mohácsi János rendezésében: Szent Johanna történetének újragondolását. És hozzá lehet gondolni, az azóta eltelt időszak újszerű színpadi montázsait, amelyekből nekem is volt szerencsém látni párat ahhoz, hogy legalább annyi súllyal/illetékkel megállapíthassam, mint egy átlagos néző (ami nem vagyok), merre billen a mérleg nyelve.
Összevetve az első, Tartuffe előadással, amit Kovács György, a megfellebbezhetetlen tekintélyű színművész főszereplésével állított színre az akkor alakult Stúdió Színház – gyökeres változással szembesülünk.
Kisarkítva: a személyi kultusztól eljutottunk a nimbuszok széttöréséig, az egyén súlyától és fontosságától a teljes eljelentéktelenítéséig. A darab témájának a címszerep személye köré szerveződő játéktól (Tartuffe), a címszerep (Szent Johanna) bagatellizálásáig, a szereplők arctalanná válásáig, felcserélhetőségéig. Bárkiből lehet Szent Johanna tíz percig. Az eszmét, amit képvisel visszájára lehet fordítani. Abszurd, mennyire örülünk annak, mikor kiöntik eszméinket, mint valami poshadt ételt.
Az analógia durva, de érzékelteti a változást, ami lezajlott a színházi világban (is).
Kovács Levente, aki tanúja lehetett, ha nem is a kezdetektől annak az ívnek, amit az oktatási módszer alakulása hozott létre, megállapította: az írott színdarabtól eljutott a színház a saját szövegeit színpadra állító művészi attitűdig, (hogy ezt a divatos szót használjam én is). Már saját, közösen létrehozott színpadi szövegek vannak, amiket nem egy színháztól független drámaíró ír önállóan, magányban, hanem a próbák során vajúdja ki magából a társulat, felhasználva mindent, ami keze ügyébe akad. Nem drámákat játszik a kortárs színház, hanem szövegeket állít színpadra. És néha drámai végeredménnyel, teszem hozzá én.
(Ha keserűség hallatszana ki mondataim mögül, tessék elhessegetni. A felmérés, áttekintés mellékzöngéje csupán.)
Mennyi erő, összefogás, lelkesedés, és hiszem: jó képesség, tehetség van a fiatalokban! Csikók, akiket maga a gazda engedett szabadjára… Kérdés, visszatérnek-e, ha mámorukat már nem fokozza semmi.
És itt kapcsolódik mondandóm a karizmák alkalmazásához. Ki mire használja istenadta tehetségét.
Ki mit hall ki az előadásból? Végig gondoltam pár változatot: 1. Újabb Szent Johannák születnek, akik nem adják fel, viszik tovább a lángot. 2. Bele kell törődni, hogy elveszik a hazánkat, ellopják az életünket, hogy a hatalmak játszanak velünk. 3. Analógiát kell vonni a jelennel: miért is tüntetnek ma a gyerekek? 4. A témát felhasználta (ezt szabad), új darabot írt (ezt is szabad), nem az a kérdés, mi a tiéd, hanem mit kezdesz azzal, amihez hozzáférsz.
A gyerek ebben a korban nem láthat világosan, de azt tisztán látja, amit mutatnak neki. Épp arra vágyik, hogy csináljon valamit. Pont most nem törődik az öreg fanyalgókkal, a keresztény fintorgókkal, szabadságot akar, háborút, milyen jó buli az. Már más nyelvet beszél, angolul hangsúlyoz, szlenget használ, uniformizált, skandált szövegek, mutatványok, molinók lesznek belőlük. Így esik szét a színház, a világ – nem kell ide elnyomás.
A román színházművészet a 70-80-as években más iskola volt, de jó lett volna, ha csak egy iskola marad a sok közül és nem seprűzi le a hagyományos értékrendet a színpadról, az emberarcú alkotást.
Ezek csak egy öreg színész gondolatai. Én sem fogtam fel igazán az ő korukban az intést. Ám a költői szó korokon át hangzik.
De hová lett az első fele:
…Jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép komoly fiadat…?
Nászta Katalin
