Hányunknak nyújtott közlési lehetőséget! Alánk tartotta fényesre sikált tálcáját s a szerkesztő krőzusi mozdulatával invitált: foglaljatok helyet.

Későre olvastam el vallomását, amikor már megismertem és megszerettem nagylelkű karnyújtásából. Olvastam a Káfé-főnix-et, ő volt gyakorlatilag a szerkesztője, mikor 2016 végén B. Tomos Hajnal ajánlására helyet biztosított az interjúimnak. Biztatott versek küldésére is. Nem is kellett ennél több, küldtem nagy izgalommal, hiszen egy veterán, tapasztalt irodalmárral „találkoztam”, akinek lehet adni az ízlésére, ráadásul hazai, s még kolozsvári születésű is. Ahogy böngésztem írásait, úgy nőtt a lelkesedésem. Déli harang c. verseskötetével ejtette meg a szívem, amit a MEK-en felfedeztem, s csak csodálni tudtam, milyen érzékeny figyelemmel képes felölelni száraznak, unalmasnak látszó gyakorlati tényeket, tárgyakat a líra magaslataiba. Megtalálta a szürke szocializmusban a dolgok, tények költői vonásait, amivel lenyűgözött. Később, közös szerkesztéseink révén megismerhettem friss kíváncsiságát is, érdeklődő, fürkésző képességét az újdonságokra, ritkaságokra. Ismerkedtem a Káfé-főnix kínálatával és elképesztett széles merítésű, türelemmel párosult szenvedélye a szerkesztés iránt. Annyiféle embert, ahányunktól közölt – az elején nem is láttam mást rajta kívül – csak igazi, baráti szívvel lehet gondozni, hordozni, egymáshoz csiszolni.  Vele tanultam, mellette, a weboldalt böngészve a szerkesztést, a különböző vérmérsékletekhez illő alkalmazkodást a „szent” cél, az online irodalmi és fotóművészeti lap működtetése érdekében. Pedig csak az én rövid pályafutásom alatt is hányszor rezgett a fenntarthatósági léc alatta… hol egyik, hol a következő szolgáltató költözött, vagy adta be a kulcsot, és új felületet kellett keresni, hogy megszakítás nélkül folytatni lehessen. Mindezt pusztán irodalom és művészetszeretetből, minden anyagi támogatást nélkülözve. A Káfé- minden haszna lelki, szellemi volt és maradt.

Már nehezebben bírta, két éve lebegett a damoklészi kard az oldal fölött, de a „szerkesztettek” kívánsága, meg a szerkesztők, főként Cseke Gábor kitartása és jó szíve nem hagyta magára az oldalt. Olyan volt a Káfé, mint egy ember, aki minden erejét összeszedi, hogy minél tovább életben maradhasson – a könyörtelen időnek azonban nem tudott ellenállni. Látni lehetett, egyre kevesebb a levegője, napi két-három poszt, olykor – pótólandó – hét-nyolc is megjelent a felületen, de ritmusa már nem volt a régi.

Drága Cseke Gábor, nekem  Főszerkesztőm – aki a legbátrabbak egyikének bizonyult múltja megírásával – elment…

Isten békessége legyen vele.

2023-03-20