Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott

mint bársony-permeteg

és lábom alatt álmatlan forogtak,

ütött gyermekként csendesen morogtak

a sovány levelek.

E két mondat között van az, ami elmondhatatlan. Csak körülírni lehet, mellé, köré beszélni, de a lényeget, a pontos okot, okokat nem tudja, nem meri, nem képes elmondani az ember, mert annyira banális és annyira fáj, hogy kevesebbért is őrültnek tartanák azok, akiknek elmondhatná. Szegény, szegény József Attila. Szószólója lett az elhallgatott, ki nem mondható fájdalmaknak, sérelmeknek, megbántottságnak, kitaszítottságnak, elvetettségnek, ami a hiperérzékeny, legtehetségesebb embereket jellemzi, ami mások számára beteges, mert felfoghatatlan.

Mi van ebben a mondatközben, e két mondat között – csak sejteni lehet, hogy annyira köznapi, hogy épp ezért nem meri elmondani, mert épp ez tenné érthetetlenné a többiek előtt és azonnal a bolondok házába csuknák. Mert a végén, ha mindent kimondana és mindent aprólékosan szavakba foglalna, nevetséges, apró, bagatell dolognak tűnne előttük, holott épp ez az, amit nem bír szótlanul elviselni. Nem lehet szótlanul elviselni, ha nem vagyok szabad. És azt, hogy kartotékokba, rendszerbe, börtönbe, cellákba, fakkokba osztva különítenék el az élettől, ami tulajdonképpen elviselhetetlen. Hogy az anyja a dagadt ruhát vitte a padlásra, nem őt. Hogy semmire, senkire sem bízhatta magát, legalább egy kimondott mondat erejéig. Hogy nem értik félre, nem vetik meg, nem vetik el, mint nem okos gondolatot, érzést, hanem betegnek nyilvánítják, defektesnek – holott csak szeretetre, megértésre vágyik  s a kettő ugyanaz. Ezért hát inkább a gyepre szálló langy sötétséghez fordul, a természet senkit sem minősítő, mindenkihez egyforma mozdulatához. A befogadás mozdulatához. Az elfogadás mozdulatához. Az öleléshez. Védettséget keres, védelmet, mert a világ nem érti és kiveti magából. Támadja, mert nem akar, nem tud belesimulni az egyformaságba. Nem írhat mást, mint amit érez. Nem mondhat mást, csak amit gondol. És nem mondhatja ki, mert senki sem érti – mindenki meg akarja oldani, hogy ne legyen többet gondja vele, hogy túl legyen rajta, hogy lerázza magáról.

Nem bírjuk elviselni egymást. Nem lehet elhordozni az embert. Csak Isten Fia tudja, tudta egyedül, mert ő is átélte a kitaszítottságot, az elvetettséget az Atyától – egy szempillantásra, ami egy örökkévalóságnak tűnt. Csupán a vak hit, aminek a szemei nem látnak, hanem bíznak, bízva tudnak, remélnek reménytelenül is – csak az képes.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szívem.

Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

és a következő szavak már tettek is: fürödj meg, törülközz meg,

sül a hús, enyhítse étvágyad, ahol én fekszem, az az ágyad.

Nem is tudom, miért írunk már verset József Attila után.

2023-03-25