Valójában abból fakad minden panaszunk, hogy elvárjuk: törődjenek velünk. Az anyám, az apám, a falu, a város, az ország, a világ. Hogy ne vegyen semmibe, ne taposson rám. Vegyen figyelembe, ha nem is ölbe. De tartson számon és vigyázzon rám. Törődésre vágyunk, megbecsülésre, inkább, mint kitüntetésekre. Addig jó, amíg elismernek, számítanak ránk. Valahogy. Békére vágyunk. De csak akkor fogjuk fel ezt, amikor már háborúban áll a világ.
Egyszer majd megízleli az áhított békét. Mikor a kígyó s az oroszlán se bántja csecsemőink. De mit ér a tudás, ha a jelenünkben folyton a halál ólálkodik az ajtónk előtt.
Mióta ez a háború tart, rémálmok gyötörnek éjjel, és hiába ismerem az írást, az aggodalom nem távozik. Kaszál a halál, nagyon belelkesült, érzi közeli vesztét. A halálnak halála, szól a népi kifejezés, és milyen pontosan fogalmaz. Ezt reméljük, erre várunk évezredek óta. Bár a kifejezés mindig a másik vesztét foglalja bele, tulajdonképpen magát a halált kívánja kimúlva látni. Nem bocsátkozom jövendölésekbe, a hitetlennek mit sem érne, de abba belegondolhatunk: a halálnak halála igazából az életet, a békét hozná el. Erre vágyunk. És ha megvan, figyelj rám, törődj velem, becsülj meg, tarts számon, gondoskodj róla, hogy kapcsolatunk ne szűnjön meg, maradjon élő. Életnek életével.
'Ti, akik egymástól nyertek dicsőséget' – jutott eszembe a mondat egyik baloldali face-kommentre, aki a jobboldalinak üzente, és mentek a sziporkázóan gyilkos szövegek oda-vissza, hogy „ti tehetségtelenek”, stb … Mert az a tévhit, hogy azt ki a tehetséges, mindig azok döntik el, akik a címeket viselik. Ha nem tartozol sehova nem lehetsz az. A kiszorult pedig követelőzik, amitől minden lesz, csak szimpatikus nem. Mert veri az asztalt.
