Az ingerküszöb
amit elér minden, könnyű sikert kínáló darab, olyan, mint a csiklandozás, bárkit nevetésre ingerelhet. Most értem meg a színikritikusokat, akik belefáradnak az előadások részletes elemzésébe, a kritika személyekre való lebontására alig vállalkozva. Nincs szükség ehhez különösebb hozzáértésre. Ezért írnak általában az ilyen darabokról félkézzel. Ám a színház szempontjából remek fogás, nem kerül sokba, de sokat hoz a konyhára. Lehet és lesz is belőle sikerszéria. Csak a kritikus fanyalog, a vájtfülűek legyintenek. A közönség, a nagy, tapsol, nevet, ezt könnyen emészti. A szórakozáshoz nincs szükség erőlködésre, lazán, mellékesen megesik. Csak a színésznek kell meggebedni, ha jól akar teljesíteni. Arról nem is beszélve, hogy újabb és újabb figurákat kell kipréselnie magából, hogy ne legyen sablonos, már ha ad színészi önbecsülésére, és tart a vájtfülűek megjegyzéseitől.
A bohózat műfaja olyan, mint a gyorsvasút, az utas élvezi, a kerekek „szenvednek”. Haszna persze van, csak mély nyomokat nem hagy. Mit is láttunk? Ja, marháskodtak a színpadon, jó volt.
Játszottunk mi is ehhez hasonlót, élveztük mi is a nevetést, a tapsot, felültünk erre a hullámhosszra, különben nincs siker. A nevetés a játszókat is feldobja, egy szintre kerülnek a nézőkkel, nem megy másképp.
Rég tudott, az előadások a harmadik után kezdenek beérni. Ekkor már ül a szöveg, a szerepek, a szituációkban otthon érzi magát a színész, belakja, nemcsak bejárja a színpadot. Egy ilyen darabban játszani felér egy vígjátéki továbbképzéssel, nem lehet lazítani, a poénoknak ülni kell, meg kell ágyazni, el kell sütni őket, fel kell fogja a néző. Ha nem csatol vissza a látottakra, mintha lehúzott függöny mögött játszanának. Itt erre nem kerül sor, már első pillanattól nevetnek a poénokon, helyzeteken, együtt élvezik a színészekkel, akik ekkor még csak „elmondják a viccet”, az élvezet később jön, mikor már „ülnek” is a poénok. De nem kell sokat várni rá.
Az első előadástól a tizenharmadikig alaposan megérett a produkció. Nyugodtabb, letisztultabb légkörben játszanak. A történet a terv szerint csiklandozza a nézőket, akik ez alkalommal 14-16 éves diákok voltak. Nekik ugyan még (vagy már?!) furcsa ez a korszelet. A színdarab nyelve mintha az ősködből homálylana föl – kevés az ismeretük ahhoz, hogy élvezni tudják. Ezért kell művelni az ifjúságot népi „kincseinkkel” – már ha ez az. A széles siker nem mindig azonos a kimagaslóval. Hacsak nem azért tartjuk annak, mert ilyen viccesen torz képet fest a magyar vidék egy siralmas állapotú családjáról. Görbe tükör. Egy kölyök felnőtteket bosszantása/kijátszása ilyen következetesen, ahogy a főszereplő legényke nem átallja, olyan elementáris rosszaságról beszél, amit inkább elrettentésül lehetne említeni. A színház, a film kihasználja a „mű” adottságait és pénzt keres vele, amire nagy szüksége van. Olyan, mint az ószeres portékája. Messze nem éri fel az eredetit, használhatóságát nézve alatta marad, hamarabb el is romlik például. De nem mi vagyunk ilyenek, ez csak egy torzított kép egy magyar falusi családról, azok közül is inkább a gyerekről! Ha lenne is ilyen, ritka, mint a fehér holló! A magyar paraszt eszes, tehetséges, még ha túl is járnak az eszén, hát nem?
A színészek, túljutva az első előadás lámpalázas állapotán, lubickolnak a szerepekben. Remek lehetőség képességeik gyakorlására. Mint élsportolóknak a kemény edzés. Élnek is ezzel mind, olyan karikírozási kedvvel, amire csak ilyenkor adódik lehetőség. Kiemelkednek azok is, akik ebben a formában nem túl gyakran csillogtathatták tehetségüket, gondolok elsősorban Debrei Zsuzsannára, aki tökélyre tudja vinni a tekintélyéért harcoló bakterfeleség hárpia-figuráját, jó pár magashangú poént sikerül elsütnie, ezzel nem közönséges színészi alázatról téve bizonyságot. A primadonna szerepek magasából nem könnyű csúf méregzsákká vedleni. Gratulálok hozzá.
A banya szerepében ugrabugráló, guruló, paprikajancsiként le-felkelő, táncos Cseh Richárd is egyik főszereplője az előadásnak. A gézengúz Bendegúzt alakító kisfiúk nemkülönben, nagyon ügyesen játszottak, minden instrukciótt megfogadtak, pontos szövegtudással, ezt bárki elirigyelheti tőlük az osztályból, bár a kisebbik még csak most lesz iskolás. A szülőknek remek bíztató, lám, mekkora terjedelmű szöveggel, hányféle szituációban képesek remekelni nem szűnő figyelemmel és fegyelemmel. Bár aggódó szülőként felhördülhetünk, mire nem inspirálhatja őket ez a színdarab, elismerjük: nincs jobb, képességeket fejlesztő módszer, mint játékosan ránevelni a gyermeket a feladatra való koncentrálásra. Az eredményt pedig a sikerben mérik. Itt mindenki teljesít, produkál, jól beolajozott alkatrészekként végzik feladatuk. A közönség pedig hálásan kacag.
Az előadás összecsiszolódott. A darab jó lehetőség szunnyadó képességek megnyilvánulására, a meglévők karbantartására. A poénok elsüléséhez szükséges szünetek felismerésére. A szöveg érthető tolmácsolására. Az egymás játéka iránti tiszteletre. Az együttjátszásra. Amire olyan nagy szükség van a világon.
A Bakter szerepében Besenczi Árpád kettős funkciót tölt be, egyik a megírt, a másik az adott, hisz egyúttal a Bendegúzt játszó hatéves kisfiú apukája is. Nem lehet könnyű egyeztetni a kettőt, de a helyzet ismerős számára, több saját gyermeket nevel, közülük kettő is fiú. Itt most a legkisebbiket „fogta be” színpadi munkára. Azt hiszem nem sokat kellett győzködni Besenczi Zsongort, bár érződik játékán az instruálás, elképesztő pontossággal, lendülettel és memóriával játssza végig az előadást. Mennyire oktalanul félti a felnőtt, hogy belefárad és nem bírja… Dehogynem! A másik szereposztásban a kicsivel idősebb Kovács Dávid játszik, ő is színházi csemete, félkézről mennek neki is a feladatok. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Baktert alakító Besenczi Árpád is feszesebben „alakít”, beszéde tisztább, poénjai jólrajzoltak, színesebb, fiatalosabb vénülő lókötője, aki elcsábulna a más menyasszonyává lett Roziért (Kovács Virág). Feje fölött mindig összeborulnak a teendők, bakterségére már nem is jut idő. A rendezés gyors tempót diktál a szereplőknek, ennek igyekszik élvezettel megfelelni mindenki, a színváltást pedig tűzoltózenekarral oldja meg, akik végigmasíroznak a színen két jelenet között.
A nagy nevettető Kiss Ernő új szótördelő/kiemelő hangsúlyokkal díszíti Toppancs sablonosan megírt szerepét. Farkas Ignác pallérozott beszédstílusával - a gyógyításért a bevett "fizetési" szokást olyan természetesen alkalmazva, mint a vízfolyás - ad a többi szereplőtől elütő színt Piócás alakjának, Szakály Aurél az előre megtervezett, mégis folyton kibicsakló mozdulataival vési emlékezetünkbe Buga Jóska helyét. A két csendőr, Hertelendy Attila és Fritz Attila, Rozi apjaként Andics Tibor, Farkas Gergő, mint marhakereskedő stílszerűen illeszkednek az összképbe. Kovács Virág túlmozgásos menyasszonya könnyebben fér a bőrébe ezen az előadáson, az elsőhöz képest.
(Nászta Katalin)
Rideg Sándor: INDUL A BAKTERHÁZ - falusi bohózat
Színpadra írta: Tímár Péter
Szereposztás:
Bendegúz - Besenczi Zsongor / Kovács Dávid
Bakter - Besenczi Árpád Jászai-díjas
Banya - Cseh Richárd
Toppancs - Kiss Ernő Jászai-díjas
Borcsa - Debrei Zsuzsanna
Piócás - Farkas Ignác Jászai-díjas
Csendőr I. - Hertelendy Attila
Csendőr II. - Fritz Attila
Buga Jóska - Szakály Aurél
Rozi - Kovács Virág
Marhakereskedő - Farkas Gergő
Rozi apja - Andics Tibor
Zenészek:
D. Varga Ádám, Görög Ferencz, Hertelendy Attila, Jens Christian Clausen, Schüttönhelm Tibor
Díszlet: Michac Gábor
Jelmez: Túri Erzsébet
Mozgás: Bakó Gábor
Zenei vezető: Máriáss Zsolt
Világítás: Gibárti Tibor
Ügyelő: Kovács Arnold
Súgó: Jurina Beáta
Rendezőasszisztens: Lengyel Noémi
Rendező: Böhm György Jászai- és Nádasdy-díjas
Bemutató: 2023. október 13.
Forrás:
https://www.hevesisandorszinhaz.hu/eloadasok/nagyszinpad/1914/rideg_sandor_indul_a_bakterhaz
2023-11-14
