- Az tud irgalmat gyakorolni, aki maga is elnyerte. Az tud megbocsátani, akinek megbocsátottak legalább egyszer. Szeretni az képes, akit valaki már szeretett. Azt adod tovább, amit kaptál, nincs másod. Adjatok, hogy "fogadhassanak". Nem rágom szájba az utolsó szó többletjelentését.
- Szükségünk van mindkét oldalunkra. Középen is állnia kell valaminek, aminek van balja és jobbja. Olykor az oldalak felcserélődnek. József Attila korában a jobb fene balog lett, a bal haladt "jobbra". Minden javára van a tehetségesnek. Azt pedig kapja. Prés alatt - mert az mindig van - kijön belőle, ami benne. A jövő meg kategorizál, ahogy szokta.
- Petőfi, József Attila fiatalon írták verseiket, legforróbb fejű időszakukban. Nemzedékek sora tartja verseiket a legnagyobbaknak, elementáris erejűek. Még fiatalok, romlatlanabbak, éles társadalomkritika jellemzi őket, tele vágyakkal, mint szabadság, szerelem, nem volt idejük megbölcsülni, rezignálttá válni, nem lehettek tapasztaltak, keserűek, fiatalon haltak meg. Mindent bátran vállaltak, úgy éltek, írtak, szerettek – hevesen, drámaian, szenvedélyesen, ahogy érdemes. A fiatalság tisztább, mint a már derekát beadó, elmúlásnak indult meglett kor. Azért szeretjük őket mert fiatalok, mi is ilyennek szeretnénk maradni, erősnek, bizakodónak, szenvedélyesnek, bátornak, lelkesnek. Az ember akkor kezd haldokolni, amikor rezignált lesz, feladja, beletörődik a változtathatatlanba, nem alkot, nem alakít, nem teremt, csak szinten tart. Sodródik.
- Persze, hallom egy-két idős kortárs méltatlankodását: ő nem ilyen. Hát, csak rajta.
