Nem kis bátorság szükséges ahhoz, hogy a színház egy nagysikerű filmet adaptáljon színpadra és illessze azt a repertoárjába. Persze, könnyelműség is lehet, ha nem érezzük a feladat súlyát. Ugyan, mit zavarná az eredeti mű alkotóit, mit készítenek filmjükből? Úgysem veheti fel vele a versenyt. De nem erről van szó. Mióta a világ ennyire kitárult, veszélyesebbé is vált. Minél szélesebb körben forgalmazzuk azokat a mély emberi drámákat bemutató műveket, amelyek befolyásolják, alakítják világunkat, annál nagyobb az esély, hogy változtathatunk azon, ami lehetetlennek látszik.
Az Életrevalók az a történet, ami rálátást kínál megcsontosodott előítéleteink felrúgásának következményeire. Nem kell hozzá más, csak két másképpen szocializálódott ember véletlenszerű találkozása és kellő kíváncsiság. Legalább az egyik fél részéről. A multimilliomos reménytelen helyzetéből egyáltalán nem magától értetődően - itt meg is van. Kiváltója egy teljesen lecsúszott környezetből felbukkanó fiú, aki totál érzéketlen testi nyomorúsága iránt. Oda se figyel. A tolószékbe kényszerült mágnás pedig sóvár szemekkel figyeli a hozzá különben szellemile fel nem érő fiatalembert. Tetszik a hozzá-nemállása. Végre valami friss szél, más szemlélet. Két külön világ egymásra csodálkozását látjuk.
Remek történet, ilyent csak az élet tud produkálni. Valamiképp működésképtelenekké kell válnunk ahhoz, hogy felnyíljon szemünk más dimenziókra. Ebben a valóságban és nem képzeletben. Óriási ereje van, csak ki kell mozdítani eddigi szemléletünk tengelyét.
Valahogy nem aggódtam az előadás sikeréért, remek témát fordít színpadi nyelvre. Nem mintha garanciát jelentett volna a szereposztás, hiszen a gyarló képzelet hajlandó sémákból kiindulni, eddigi alakítások mentén. Hanem maga a történet megélése, átélése, eljátszása töltött be jóízű várakozással, amiben nem volt semmilyen előítélet. A filmen sem csak az alakítások, hanem a történet okozott boldog megrendülést, és ez főleg gondolati síkon történt, amihez a látvány csak keretet adott. De micsoda keretet!
Nos, ennek a „keretnek” a zalaegerszegi színészek megfeleltek. Nem éreztem rajtuk a kisvárosi kisebbrendűség érzését, sem a megjátszott nagyvárosit. Természetesen léteztek a remek díszletben, jelmezekben, fényeffektusokban, jelenetekben.
Mekkora kihívás egy színésznek nem csinálni semmit! Bellus Attila, a szegénység perspektívátlanságából nézve, a különben magától értetődően útálandó mágnás szerepében egy tehetetlen, de vidám rokkantat úgy alakít, hogy csak beszél, néz, és dirigál. Miközben teljesen kiszolgáltatott. Még ha sok pénze is van. Bár abszolút mozgásképtelen, szelleme, értelme olyan szomjas, mint egy kisgyereknek, aki most fedezi fel a világot. Nem magyarázom alakítását.Elmesélem azt, mit láttattak velem a színészek.
Bellus Attila alkatilag nem a hősszerelmes sztereotip típusa, amiről persze nem tehet. Vannak sémák, klisék, amiket kimondatlanul is elfogadtunk, általában szerepeket is így osztanak. Szépekre a jót, csúfakra a rosszat. Ám a sémák azért vannak, hogy felrúgjuk őket, billenjenek ki és mutassák meg, mi rejtőzik bennünk. Itt a gondolatok szintjén, az érzelmek skáláján, amit nem kísérnek színpadi gesztusok – kell eljátszani egy történetet. Azt, amiért igazából beülünk a színházba. Mert szépeket képeslapokat nézegetve is láthatunk, de az igazi megrendüléshez mesélőkre van szükség, akik értenek a lélek húrjaihoz. Ehhez az igazán erőt próbáló feladathoz olyan művészre van szükség, aki minden külsőségről le tud mondani, hogy arra irányíthassa a figyelmet, amitől minden működik. A lélekre. Nos, ezt abszolválja. Elégtelen kifejezés a színészi teljesítményre, amit Bellus Attila nyújt. Nagybetűs gratuláció és köszönet érte. Elfeledteti velünk fizikai adottságait és könnyedén, finom hangi eleganciával vezet bennünket lelke labirintusában. Tolakodás nélkül. Megszeretteti az általában utált és irigyelt gazdagot, megmutatja mire képes a kíváncsiság és életösztön, ha engedünk neki. Még a legfiatalabb, – ebből adódóan érzéketlenebb – fiút is kirángatja az örök vesztesek pozíciójából. Ebben Helvaci Ersan David remek partnernek bizonyul. Mit jelent a bizalom! De hiába hangoztatjuk, ha nincs hozzá szándék, akarat, cselekvés. A már hét éve – olvasom Arany-Horváth Zsuzsa írásában – színpadon játszó színésznek ez, ha nem is első nagy, de kiemelkedő szerepe, amiben lehetősége adódik kitűnni. Kellett hozzá a rendezői bizalom, nagyvonalú megelőlegezés, és tessék: szárnyra kel az ember. Tud repülni. A fiú töröksége semmit se von le a szerep értékéből, hasonlítani színházat filmmel eleve abszurd. A történet, a szerepek és közönség „találkozása” a mérvadó. E tekintetben is remek az Életrevalók zalaegerszegi előadása. Dicséret illeti a rendezőt is, Funtek Frigyes személyében. Friss szemlélet, előítéletmentes hozzáállás csodákat képes produkálni. A kalitkában vergődő madárka jut eszembe, aki repülne, ha végre kinyitná valaki az ajtaját.
A rendező hagyta szabadon repülni madárkáit. Kinyitotta az ajtót. Jó társat talált ehhez Csík György személyében, aki a díszletet tervezte, és Gibárti Tibor fénymesterben, aki a világításért felelt.
A színészek pedig remekül asszisztáltak. Ők a történet miliője. A festmény, amiben a mese értelmezhető, árnyalt, színes. A rendező minden kis szereplővel is megfesttette saját profilját. A főszereplőt ápolók serege nélkül a levegőben lógna az egész. Ebben a hálás miliőben élvezet ápolónak, rokonnak, kisegítő személyzetnek lenni. Érezni elégedettségüket a rokkanthoz képest egészséges állapotukban. Ettől kisimulnak a ráncok, megnyugodnak az idegek. Abszurd világ: a leggazdagabb nyomorék mellett – ha az kellő lélekerővel rendelkezik – a környezete sem lesz utálatos. Nem idegesítenek hóbortjaik, mert nincs súlyuk, bármikor kihúzhatók a gödörbe esettek. Csak szem kell hozzá, fül, száj, akarat. No és pénz, persze.
Czegő Teréz Driss anyjaként a nyomorúsággal már megbékélt, Magyar Cecília, Márta, az egyik fiatal ápoló szerepében helyzetét azonnal ki is használja, ha úgy adódik, Ecsedi Erzsébet, a főszereplő másik ápolója örömmel veszi, hogy végre egy „normális” emberrel találkozik itt, akivel szemben levetkőzheti a kötelezően felvett úri modort, Fritz Attila, Driss folyton balhékba sodródó öccsét hihetően játssza, Kováts Dóra, a nagyképű galériás, Kovács Virág, a mágnás elkényeztetett, sodródó fiatal lánya szerepében, akinek csak egy józan és keményebb szóra van szüksége, hogy változtasson életstílusán, D. Varga Ádám, Bálint Péter, Kovács Martin, Andics Tibor, Kiss Szilvia, Mikita Zsuzsanna Lilla úgy állnak szerepükhöz, ami természetes elvárás egy színház színészeitől.
Remek történet, kiváló előadás részesei lehettünk. Örvendetes, hogy bekerült a színház repertoárjába.
Nászta Katalin
--------------------------------------------
Eric Toledano és Olivier Nakache
filmforgatókönyve alapján Molnár Anna
magyar szövegének felhasználásával
színpadra írta:
Perczel Enikő és Szabó Máté
Szereposztás:
Philippe - Bellus Attila
Driss - Helvaci Ersan David
Martha - Magyar Cecília
Francoise - Ecsedi Erzsébet Aase-díjas
Driss anyja - Czegő Teréz Gobbi Hilda-díjas
Driss öccse / Álláskereső - Fritz Attila
Driss sokgyerekes húga / Fülprosti - Mikita Zsuzsanna Lilla
Eleonore / Galériás - Kováts Dóra
Bastien, Elisa barátja / Galériás barátja - D. Varga Ádám
Lucien, Philipe testvére - Bálint Péter
Marcelle, /gyógytornász/ /Kebab árus / /Munkaügyis férfi - Kovács Martin
Elisa, Philippe nevelt lánya - Kovács Virág
Antoine, kertész / Álláskereső - Andics Tibor
Munkaügyis nő / Álláskereső - Kiss Szilvia
Díszlet-Jelmez: Csík György Jászai-díjas
Dramaturg: Funtek Frigyes
Világítás: Gibárti Tibor
Ügyelő: Kovács Arnold
Súgó: Kiss Szilvia
Rendezőasszisztens: Mikita Zsuzsanna Lilla
