Mikor kezembe vettem a Bibliát, először az fogott meg, hogy milyen egyszerű és mégis félresöpörhetetlen mondatok vannak benne. Banálisan igazak. Mert  ami nyilvánvaló az mindig banális.

Mikor fiatal voltam a világot, az engem bénító rendet felrúgó igyekezetemben szét akartam feszíteni ezeket a banális határokat. Úgy éreztem, gondoltam, hogy azokon túl van valami, amitől minden más lehet és lesz, ha elérem.

De azt sosem akartam, hogy arról az alapról elszálljak, amin állok. Még akkor sem vágytam erre, amikor az első földrengést átéltem. Mire szállnék vissza ugyanis?

Kiruccanásnak gondoltam minden próbálkozásom, amivel a világ szövetét felfejteni próbáltam. És azt hiszem ez így is van rendjén.

Ma már nem ez a trend. Kétségbe vonják, sőt, meg is hazudtolják azt, ami nyilvánvaló. És még a tetszeni vágyás sem motiváló erő, mert nem érdekli az embert, mit gondol róla a másik. Mintha egy mindent elpusztítani akaró erő ömlene végig a földön, megemésztve mindent rajta. Ami fehér az fekete lenne, ha tagadnánk a fehér létezését, de már nem tagadjuk, hanem tudomást sem veszünk róla. Mindent kiforgatunk. Olyan fogalmakat illesztünk egymás mellé, amiknek semmi értelmük együtt. Az őrültség a menő és ebben az őrületben minden katyvasz lesz, amit a legjobb eltakarítani. Már ha a rendhez a legkisebb mértékben is ragaszkodunk. Ha nem, akkor jöhet a káosz.

Ez lepi el a színházi előadások, drámaírás, költészet, képzőművészet, regény, novella, karcolat stb. stílusát. Kakofónia.

Azt gondolom, a világ, a világot mozgató erők így emésztik fel a világot, vagy a világ önmagát – akárhogyan fogalmazhatunk. Már nem érdemes a látszat kedvéért sem tanulni, sem gondolkodni, semmi úgynevezett régi módi dolgot tenni, hiszen semminek sincs értelme.

Szegény, még a múlt században megtanult elme, pedig szánalmasan igyekszik az újdonsült értelmetlenség előtt meghajolni, hogy megértse valamiképpen, mert ő még így nevelkedett. Akkor még volt értelme az értelemnek. És nem a tapasztalat mondatja ezt velem. A különcnek sincs létjogosultsága, ha az egész mindenség különcként fungál. Mikor a mondat, a szó, a szép, a jó, a rossz, a csúf értelmét veszti, és nincs, amihez mérd magad, mert semmi sem az, aminek látszik, még az ezt percipiáló/felfogó értelmed sem.

Írom ezt, olvasva újfent a legfrissebb költői alkotásokat, regényrészleteket, interjúkat, híreket az irodalom, költészet, színház berkeiből, elszörnyűlködve épkézláb, értelmes, általam tisztelt, érdemesnek tartott emberek kétségbeesett erőfeszítéseit látva, hogy valamiképpen beleférjenek a mai trendbe. Hogy ne tűnjenek letűnőben levő retardáltaknak, amiatt, hogy ők még normálisan gondolkoznak, írnak és beszélnek.

Mikor majd minden alól kirúgja az ember a cölöpöket –s ráborul az egész, akkor meglátja, milyen ereje van a banálisnak, a közhelyesnek, a nyilvánvalónak. Akkor majd talán észbe kap, hogy mégsem kellett volna ujjat húzni a Biblia szövegével, a tiszta fogalmakkal, az igazsággal. Hogy a fehér fehér, és a fekete fekete, hogy a halál halál és az élet élet, hogy az ég és a föld, az ember és az Isten, az értelem és az értelmetlenség pontos, és megdönthetetlen tények, dolgok, fogalmak, személyek, am(k)ikkel nem kellett volna kikezdeni.

Azt hiszem, akkor jön el a világ vége, amikor az ember már semminek nem találja értelmét, és ezt teszi Istenévé. A semmit. Az önmagába visszatérőt. Mint, amikor a kígyó felfalja magát a farkánál fogva.

Én szeretem, ha el akarok rugaszkodni, van amitől.  És szeretem, amikor ellentmondok, van, aminek. És azt is, hogy ha repülni vágyok, van, hova leszálljak pihenni. Szeretem azt, hogy van sarka a világnak, amit ha ki is akarnék fordítani, a sarkától megfoghatom.

Azt is szeretem, de nagyon, ha amikor el akarok futni Istentől, megnyugtathat a tudat, hogy visszafuthatok Hozzá. És nem szeretem azt, amikor nem lehet biztos nevet adni már a dolgoknak, mert az őrület mindent uniformizál – megsemmisít.

Azt hiszem, ezt jelenti az, hogy az igen legyen igen, a nem pedig nem. Ha ezek egymásba olvadnak – jön a semmi. És az nagyon büdös. Mint az okádék.