(Dobolyi Gyula alkotása)
Nem akarok szomorúakat írni. Mégis, mikor megtelek szeretettel nehéz lesz a szívem. Nehezebb, mint amikor nem szeretek. Mintha a fájdalom is a szeretethez tartozna. Mikor vidám vagyok, boldog, nevetek, tréfálkozom, csupa gyönyörűségnek érzem a napot, de nem olyankor szeretek igazán. Mikor elsötétül a tekintetem, a fények megereszkednek, mintha fátyollal rejtenék idegen szemek elől, amit érzek - annyira szeretek, hogy fájok is kicsit. Enélkül nem is lenne igazi. Szomorúsággal csipkézett. Törékeny, sebezhető, kiszolgáltatott, elveszíthető, félresöpörhető. Bármit tehetsz vele, nem ellenkezik. Hagyja. Ha bele is hal. Ha belehal, akkor is. Annyira szeret.
Őriz, pedig már távol jársz tőle. Emlékszik rád, ahogy vagy. Elenged, ha menni akarsz, de két karja kitárva. Hogy ha akarsz visszatalálhass.
Befejezhetetlen mondatokat lehet csak írni, mert sosincs vége, sosem fogy el.
2017-07-19
