Evita Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színházban

Miért játszik az ember? Miért színész? Miért ír színdarabot, és adatja elő a közönségnek? Az előadás után újból ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak.

Mert hat, nem hagy közömbösen, felkavaró, elképesztő, mélységesen elgondolkodtató amit láttam, halottam. És mindez zenébe csomagolva. Musical. Ülök a széken, másodszor nézem az előadást, és az életemen tűnődök. Nem argentínai vagyok, de szeretem a dalt, ami róla szól. Mert Argentína én is lehetek, ha nem is így nevezik a szülőföldemet. Tudom, milyen az, amikor a nép kénytelen azt tenni, amit diktálnak neki.

Tim Rice, a szerző, Evita alakját összegyúrta Juan Perón két feleségéből, Eva Duarte és Isabel Peron alakjából. Eva a második, Isabel a harmadik felesége volt. Evita soha nem lett alelnöke Argentínának, Isabel igen. De nem is a történeti hűség lényeges. Hanem a jelenség. A mindig hasonló módon megszülető szörnyeteg hatalmak, diktatúrák.  Juan Peron felemelkedése, történetének megismerése ráébreszti az embert a mindenkori elnyomó rendszerek világrajövetelének mechanizmusára. Elkerülhetetlenek. És  kevés a józan paraszti ésszel megáldott, akik hangját Che alakjában szólaltatja meg az író, lát át a szitán.

A darab felhasználva a történetet, bemutat egy tömegek elkábításával, fanatizálásával kiépített diktatúrát, amihez hozzásegít egy nagyot álmodó nő és egy nagyot akaró katona. Alájuk játszik a történelem, a nyomor, a munkanélküliség, az elkeseredettség, a kilátástalanság, a tudatlanság, az erőtlenség.  A mindenkori diktatúrák csak kihasználják az emberek aluszékonyságát, lustaságát, kényelemszeretetét, gyávaságát, élvhajhász életmódját. Hamar demoralizálódnak, elerőtlenednek és így könnyedén militarizálni lehet őket. Jelszavakat skandáltatnak velük, lózungokat lebegtetnek előttük, törvényeket módosítanak, alkotmányokat kiigazítanak, átszabnak és kész is a nép követni az okosat megmondó embert, a vezetőt, aki élére áll a mozgalomnak. Hátul a kisagyamban halkan hallom a munkát-kenyeret jelmondatot skandáló tömegeket a közelmúltból. Látom magam előtt Hitler, Ceausescu karlendítéseit, kézintegetéseit. Látom a kötelező állami ünnepeken masírozó katonákat, hallom a náci dalokat éneklőket, miközben negédes dalokat énekelnek a bárokban elegáns emberek, kellemes zenére táncolnak, előkelő ruhákban... és kint lövik az embereket. De békét hirdetnek, békét ígérnek. Erőszakkal, ha másként nem megy.

Eszembe jut Stefan Zweig A tegnap világa című könyve, amiben igen személetesen mutatja be, mennyire észrevétlenül törnek ki a háborúk. Te még andalogsz kedveseddel a napsütésben, a napernyőd alatt, és nem hallod, hogy a párhuzamos utcában elvágják a torkát az embereknek. Itt béke van, ott gyilkolás. A halál mindig álmában éri az embert. Még akkor is, amikor azt hiszi, ébren van.

Folytatás az alábbi linken:

 http://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=48610

Nászta Katalin