Ezt olvasva annyira üresnek tűnik az a fajta vallásgyakorlat, ami bennünket jellemez!
Mikor megtértem, és is így tértem meg, hogy Isten Igéje valóban szentírás volt számomra. (Ma is az)Mégis újabb és újabb "közösségek" bukkannak fel, és az az érzésem, azért, hogy a maguk hitét igazolják valamiképpen. Minden észrevétel kritikainak tűnik, és minden vak engedelmesség fanatizmusnak.
Azt hiszem ezekről az időkről is beszélt az Úr, amikor azt mondta, hogy az utolsó idők nehezek lesznek. Mikor belefárad az ember abba, hogy más mondja meg neki a "tutit", miközben annak élete annyi kívánnivalót hagy maga után... És hát e könyv fényében nem is érdemes másként követni az Urat, csakis így. Akkor viszont sok európai keresztény hitegeti magát.
Az az ige jutott eszembe, amit Jakab levelében olvashatunk, az igazi Istentiszteletről: meglátogatni a betegeket...
Mostanában ez a feladatom.És megvallom, nagyon tehetetlennek érzem magam, mikor hallom, katolikusok járják a kórházakat, imádkoznak a betegekért, "elimádkozzák" a rózsafüzért is , miközben én, az élő Istennel a szívemben, csak ülök az ágy szélén, és maximum simogatni tudom a beteget. Mert imádkoztam ugyan érte, sokszor és sokat, és mások is, mégsem történt meg az, aminek meg kellett volna, azaz nem gyógyult úgy meg, hogy kipattanna az ágyból, bár gyógyul a láb a combnyaktörésből, és a mélyvénás trombózis is visszahúzódott. Ahogyan anyósom, úgy anyukám állapota is sokkal jobb lett. De a "látásuk" Istenről semmit sem változott. Vagy csak nekem nem mondják el?
Közben csatlakoztam egy net-közösséghez, akikkel együtt is imádkoztam kétszer, de az újabb közös imádságra már nem volt hitem? bátorságom? nem tudom. A saját közösségembe épp ezek okán, amiket itt az utolsó bejegyzésekben írtam, nem mentem, velük sem imádkozom, itthon is csak halkan, és bátortalanul, miközben olvasom ezt a könyvet, és emlékezem a saját bátor kezdő hitemről... És azon tűnődöm, vajon ez a próba is azért van, hogy kiderüljön: mennyire alkalmatlan vagyok Isten országára?
