A beszűkülés egyik eklatáns példája, mikor saját gyülekezetünk nem olvas minket, nem kérdezi meg, hogy vagyunk, nem érdeklődik a világ dolgai iránt, nem azért, hogy belekeveredjen, bár benne van, hanem, hogy tudja, mihez tartsa magát.

Régen, emlékeztek még? a bankkártyát is ördöginek tartották, a filmeket, a könyveket, amik nem Isten dolgairól szólnak, moziba-színházba menni bűn volt, kocsmárosnak lenni szintén, munkanélkülinek sem illett sokáig lenni, a feleség nem feleselt a férjjel, hívő csak hívővel házasodhatott, és csakis azért, hogy az Úrnak szolgáljanak együtt, azaz evangelizáljanak, azért tért meg az ember, mert attól kezdve az Úré volt, minden más másodlagos, harmadlagos volt, ha közösségi alkalom volt, amit nem is neveztünk istentiszteletnek, mert egész életünk az volt, nem hiányoztunk, mert az engedetlenség volt Istennel szemben, nem helyezhettünk semmit előbbre az Úr dolgainál, a számítógép, internet ördögi volt, világi, stb....

Sok hiba volt bennünk. De megszentelődött állapotban találkoztunk, imádkoztunk és "természetesek" voltak köztünk a csodák.

Csak csodálkoztunk, és örültünk egymás felfedezéseinek az Írásból...

Ezek bőven kárpótoltak azokért a talmi dolgokért, amiket elhagytunk, amik az elenyésző világhoz tartoztak. Isten gyönyörűséges szavai, amik megsebeztek, de be is kötöztek, dorgáltak de vigasztaltak is, intettek, és bátorítottak teljesen kitöltötte az életünket. Bolondoknak neveztek. Szidtak, kirúgtak a munkahelyünkről, megvetettek, lenéztek, lesajnáltak, semmibe vettek bennünket. Mi pedig boldogan szenvedtünk az Úrért.

Aztán valaki azt mondta, hogy nem is ördögi az, amit annak tartottak, és elfogadtuk a bankkártyát, a számítógépes világot, elmentünk kocsmárosnak, és nem vettünk részt minden közösségi alkalmon már, mert fontosabb volt "elérni" a hitetleneket. Eközben kiderült, hogy nagyon sokan hisznek rajtunk kívül is, és egyáltalán nem biztos, hogy csak mi tudjuk a tutit. Ábrándoztunk arról, hogy híres, nagy evangélisták leszünk, gyógyítók, szabadítók, de nem jött be, és nem tudtunk elszakadni a környezetünktől, mert az Ige is ide kötött, így vagy úgy.

De az "ipar" működött, és voltak közülünk, akik bátrabbak voltak a beszédben, felvállalták a konfrontációkat, bár az "istenfélelem" miatt nem nagyon kellett vitatkozniuk, mert nem volt kivel, csak férfiak voltak, engedelmesen hívő lányt vettek feleségül, világra hozták minden megfogant gyermeküket Isten ajándékaként, és egyesek jobban beleásták magukat az Igébe, mások ezeknek jobban engedelmeskedtek, és kialakultak a "gyülekezetek" mai formái, akik "bejegyeztették" magukat, világi elismerést kiharcolva, miközben a csodák, a szentség, az Úr első helyre való tétele elsikkadt...

Igen, volt egy hívő szótárunk, mert az Úr Igéi szerint határoztuk meg magunkat, de a cselekedeteink is ennek megfelelőek voltak, még ha sok butaságot is követtünk el. Az Úr köztünk volt. Az Úr bennünk volt. És "tartózkodtak" tőlünk a kívülállók. Aminek nem örültünk. És mondtuk, hirdettük az örömhírt. És utána elmeséltük egymásnak, ki mit élt át. És imádkoztunk egymásért együtt, intettük egymást, és buzdítottuk egymást.

Aposztázia - mondja a pásztor, és vonja a vállát, hogy a "bárányok" szanaszét vannak.

Nem hibáztatom. Csak a jelenséget írom le.

A kívülállók már legyintenek, arra se méltatnak, hogy csúnyákat mondjanak rólunk, egy bűnös csapat vagyunk a szemükben, akik azzal "etetik" magukat, hogy köztük az Isten. Mi pedig azzal "vigasztalódunk", hogy majd az Úr elvégzi a munkáját, minket is megigazít, és bár még nem látunk világosan, de majd mi is jobbak leszünk, különben sem az engedelmesség a fontos, hanem a hit, hogy Isten szeret minket ahogy vagyunk. Mit akar akkor bárki is "megzavarni" minket azzal, hogy térjünk meg, mikor már rég meg vagyunk térve?

Így aztán még a megtérni akaró sem tud már megtérni, mert nem tudja hova, hogyan, minek, mikor már megtért egyszer, és aki előtte szentségben élt, gyűlölve a bűnt, most egyre több mindent enged meg magának a világból, elvégre az Úr azért teremtette, hogy élvezzük, és már nem tudja hol a határ, mert kinek mi a határ? ugyebár...

Arról nem is beszélve, hogy így nem illik beszélnie-írnia egy kereszténynek, aki "csak" optimista lehet. VÉGÜL IS.