Csak úgy írom, gondolom...
2012. március 01. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Csak úgy írom, gondolom...

Minden jó az Igazságból van.

 

Vagy-e olyan bátor, hogy ne szólj, ne prédikálj, mikor nincs semmi benned, de a „szolgálatod” mégis arra kényszerít? Mikor azt mondják: készülj, és te nem bírsz, de nem mered visszautasítani a szolgálatod? És prédikálsz és mindenkit megfertőz az, amit a fejedből beszélsz. Mert nem mertél nemet mondani.

            Gyávaság. Állandóan a gyávasággal küzdünk. A hagyományos egyházakban is előveszik az „aznapi igét” és felolvassák, aztán valamit körítenek mellé. „Elmegy”. Csak éppen mindenkit hidegen hagy.

            Az igazi bátorság az, amikor mindig felvállalod azt, aki éppen vagy, és így beszélsz. Mert Isten így szól rajtad keresztül. Nem a kötelező „látást” prédikálod, hogy hogyan kell látnunk magunkat Krisztusban, t.i. így egyikünk sem képes látni. Mindig Isten szemüvegével akarunk magunkra nézni, holott ez lehetetlen.

            De ha kitárod a szíved ajtaját, kikandikál belőled az Úr. Ha elmondod, mi van benned, mit érzel, meg tud szólalni belőled Isten. Mert Isten Igazság. És mindig belőled akar megszólalni. Mikor elmondod, hogy bűnösnek érzed magad, ezt Isten lelke mondatja veled. És ekkor jön, ekkor tud jönni a felismerés: de benned a Krisztus, aki mindenre ad erőt.

            Akárhányszor elpanaszolod a bajaid, kiderül, Istenre van szükséged. Hozzá kell fordulnod, aki már benned van. Amikor már nem panaszkodsz, csak mesélsz, mint átélt eseményekről a fájdalmaidról, már szabad vagy, és szolgálhatod az Urat. Ezért a prédikáció sosem lehet személytelen.

            A tanítói hivatal más. Még nagyobb felelősséggel jár. Mert csak azt taníthatod, amit te már tudsz. Amíg nem tudod, addig csak bizonyságtevője lehetsz annak a munkának, amit Isten szeretete-kegyelme végez benned.

            Mi itt, ebben a kis közösségben csak bizonyságtevők vagyunk.

            Egy tanító nem pásztor még. A pásztor több, egészebb a tanítónál. Benne megvan az az elfogadó szeretet, amivel Isten magához ölelt bennünket, bűnösöket.

            Mikor félünk, azért félünk, mert nem ismerjük az Isten minden ismeretet felülmúló szeretetét. Kubinyi Karesz sokat ismer belőle, mert nem fél kitárni a szívét az emberek előtt. Nem képmutató. Nem mutatja magát másnak. Mert tudja, hogy Isten csak a szívén keresztül tud megszólalni.

            Miért mondja az írás, őrizzük meg a szíveinket? Ezért. Ha megháborodik, az egész ember háborodott lesz. Nem tudja merre a kiút. Csak a szív, a lélek ismeri az embert. Csak a lelked, a szíved ismer téged. És ha megismered magad, Isten is megismer téged, és használni fog, hogy mások is megismerhessék Őt. Mert a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Nem megismerhetetlen az Isten, mert abból amit bennünk végez, mind jobban és jobban megismerhetjük.

            Hányszor uralkodtál magadon, emlékezz. Vagy hányszor jöttél indulatba valami miatt. És mióta tudod és elfogadtad és befogadtad az Igazságot, maga az Igazság érezteti benned azt, ami miatt dühöngsz, vagy sírsz, vagy szeretsz. Ezeket nem szabad eltakarni, elfedni.

            Mózes is kettétörte a törvénytáblákat haragjában. És Isten újat adott neki.

            Ábrahám is alkudozott Istennel.. És Isten meghallgatta. Isten megengedő. Csak a képmutatást gyűlöli, mert ez azt hazudja, hogy nélküle is boldogulsz.

            A gyűlölet a gyávaság, a képmutatás, a félelem, az Isten nem ismeretének végterméke. A bátorság kitárja a szívét: ide lőjjetek, azt mondja. Nem takarózik. Fellép. Meglátszik. Kinyit. Leleplez. Elmondja magáról.

            Isten igazsága nem független az embertől. Ebből született, ebből szőtte az embert, a saját lelkéből adott neki. Csak a félelem és ostobaság, és hazugság elkendőzte előlünk, ezért tapogatózunk, mint a labirintusban, és ezt a szívünk mélyén derengő, pislákoló mécsest akarjuk követni, hogy visszataláljunk az igazsághoz, a fényhez, ami rádöbbent bennünket, hogy nem is voltunk távol a szabadulástól, ott volt velünk a világosság, Isten, csak mi nem vettük észre.

            Olyan, mint amikor felkapcsolják a villanyt a szobában. Látod, hol vagy, nem félsz, tudod, hogy biztonságban vagy. Mert a világosság erőt ad, megvéd, felfegyverez. Csak a sötétben tudsz megbotlani, ott tudnak megölni – ezért kell világosságban járni, hogy védve légy, és védekezhess. És a világosság azt mondja: ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?

            Ha napvilágra hozod szívedet, ki törheti össze? Mikor Isten már összetörte? És Isten van benne. Ő gyújtott világosságot benned.

            Nem tudsz és nem is szabad abba megfeszülni, hogy sötétben maradva világosságot imitálj. Nem kell ebbe belehalni.

            A vízkeresztség is ennek nagyon beszédes közlése Istentől számunkra.

            Mindannyian úgy élünk, mint akik be akarják bizonyítani: tudnak, képesek Istennel járni.

            Amikor beismerjük, hogy képtelenek vagyunk, elismerjük gyöngeségeinket – akkor lesz világosság! Akkor gyúl ki bennünk Isten lámpása: Jézus Krisztus, így együtt, Jézus és Krisztus, és Ő az, aki világosságot gyújtott a szívünkben.

            Ha azt mondom: én már húsz éves keresztény vagyok, hazudok. De ha elismerem, hogy húsz éve küszködök, és nem bírok megfelelni Isten parancsainak, felragyog bennem az Igazság, és Isten magához emel Jézus Krisztusban.

            Ahogy Ő is a kereszten emeltetett fel, emberi mivoltában. Ahogy neki is le kellett szállnia a pokolba, mielőtt felment volna a mennybe.

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr474267061

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása