gyakran éles, metsző gondolatai támadnak. A nyughatatlan megdermedésén, illetve újra indulgatásán morfondírozva írtam pár sort a tegnap, de valami közbejött s nem tudtam befejezni, így elszállt. De tudom, hogy sok minden fáj sokunknak, és ha valaki megfogalmaz egy gondolatot, lehet mást megsebez vele. Így van ez. Maga az Úr Jézus sem válogatta meg a szavait. Azt mondta, amit az Atya mondott. Egyeseknek fájt, egyesek ennek ellenére követték, mert úgy sebezte meg őket, hogy be is kötözte sebeiket. Ismerős... És ez nagyszerű.

Lehet úgy élni, hogy ne zavarj senkit? Nem. És nem is érdemes túlságosan erre törekedni. 

Nem szeretem, ha megszabják, mit tehetek, mennyit, mikor és hogyan. Ha eközben nem vesznek figyelembe engem.  Hát ezért faramuci ez a kis rést nyitás, miután lemetszették az addigit. Hulljon a férgese... 

Ha a szívemre is hallgatok, akkor bizony még furcsább dolgok derülhetnek ki. 

Ezért a legjobb, ha az ember az Úrra hallgat. És Ő a szavát adta nekünk. A Szavát. Ehhez tartozik az Ő Lelke. Az Atya Lelke. A Szent Lélek. És a mi szívünket tölti be, teljesen, ha engedjük. Ez gyakran szembemegy az eszünkkel, ellenkezik a jó érzéseinkkel, a tapasztalatainkkal.

A napokban felmondott egyik kollégám. Az a fajta ember volt, aki mindig szóvá tette az igazságtalanságot. És már nem bírta. Akiket zavart nagy megkönnyebbüléssel vették tudomásul, és azonnal terjeszkedni kezdtek, minden ellenállás nélkül immár.

Elfogott a hányinger.

Ilyenek vagyunk, ilyeneknek kell lennünk nekünk keresztényeknek is. Sónak. Mert ha nincs só, a mézes-mázos, altató hang émelyítő. A só ébreszt. És nem tesz különbséget. Ahogyan a gyertyafény sem. Mindenhova világít.