"Előzetesen és utólag is helye van a bibliai elvek szerinti szűrőknek. Pál azért tanácsolja, hogy a botrányos életet élő gyülekezeti tagot zárják ki, hogy végül a lelke üdvözülhessen (1Kor 5,5), hiszen ha megmaradhatna a gyülekezetben, megtévesztené önmagát, és valódi megtérés nélkül végleg elkárhozna."
"Ha az egyház álmegtérőkkel van tele, a világ felé való bizonyságtétele hiteltelenné válik. A világ nem fog megkérdezni minket a bennünk lévő reménységről, ha azt látja, hogy a reménységünk nem különbözik az ő reménységüktől. Ha a világ bemegy az egyházba, az egyház eltűnik a világból"
"Ha az egyház álmegtérőkkel van tele, Isten nevére hoz gyalázatot. Az egész Biblia azt tanítja, hogy Isten saját neve dicsőségére hív el egy népet, és ez a nép az egyház."
"Krisztus azonosítja magát az egyházával. Ha az egyház olyanokkal van tele, akik életükkel megtagadják Krisztust, Krisztus nevét éri gyalázat. Ez a legkomolyabb botrány, és ez van, amikor az egyház álmegtérőkkel telik meg."
"Isten újból és újból választ magának szolgákat, akik ki merik mondani, ha a császár meztelen. Most Mark Dever szólalt meg. Korábban Wycliffe, Luther, Bunyan, Spener, Whitefield, Spurgeon és Bonhoeffer. Vagy éppen Tolnai Dali János, Kornya Mihály és Kiss Ferenc."
Ámen!!!
Örülök hogy vannak éber keresztyének!
És itt egy másik: Infaustus. Az Ő blogjából másoltam:
Jézus személye és szolgálata tömegeket vonzott maga köré, de mégis csak kevesek követték őt. Ma talán sokan azt gondolják, hogy ők keresztények — csak azért, mert bemerítkeztek, úrvacsoráznak, dicsőítő énekeket énekelnek, úrvacsoráznak, gyülekezetbe járnak, Bibliát olvasnak, imádkoznak stb. Jézus szerint azonban kereszténynek lenni három dolgot jelent:
“Ha valaki énutánam akar jönni, [1] tagadja meg magát, [2] vegye fel naponként a keresztjét, [3] és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti, vagy romlásba viszi?” (Lk 9:23-25, MBT).
Önmagunk megtagadása — ezzel kezdődik Jézus követése. Ez azt jelenti, hogy lemondunk a saját álmainkról, vágyainkról, elképzeléseinkről, ötleteinkről. Rájövünk, hogy nem mi vagyunk a lényeg, az élet nem rólunk szól, hanem róla. Nem az lesz a mérvadó, amit én tudok vagy tudni vélek az életről, hanem az, amit ő mond róla. Ezt követi az, hogy felvesszük a saját keresztünket. A kereszt nem valamiféle önként vállalt teher, amelyet magunkkal hurcolunk mindenhová, hogy mutogassuk, mennyire szentek vagyunk. A kereszt egy kivégző eszköz, amelyen meghalunk: “Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2:20). A harmadik lépés pedig az, hogy Jézust követjük. Azt tesszük, amit ő tett, úgy gondolkodunk, ahogyan ő gondolkodott, azt tekintjük jónak vagy rossznak, amit ő. Nem mi határozzuk meg életünk folyását, hanem Jézussal haladva engedjük, hogy ő vezessen minket.
Ez az elmélet, és ezt kellene mindenkinek a saját életében átültetni a gyakorlatba is. Ez viszont áldozatot jelentene sokak részéről, amit nem szívesen hoznak meg.
