Micsoda súlya van egy bejegyzésnek akár!

Csak gondolkodva írok, és gondolkodva beszélek, nem akarom senkinek erőszakkal a fejébe, szívébe tölteni kötelező érvénnyel a meglátásaim, csupán "végzem" Istentől rendelt munkám. 

A szó sosem marad hatás nélkül. Az írott szó sem.

Amiket leírok, azok az én megállapításaim, felfedezéseim, amik - jó esetben - segítenek másnak, hogy ő is merje venni a bátorságot a - különben veszélyes - gondolkodáshoz, értéshez.

Akármiről olvasok a Bibliában, mindig azt látom, hogy azért üldözték az Isten embereit, mert SZÓLTAK!

Nem hallgattak. Csupán szóltak. És ők teljes mellszélességgel az Isten üzenetét továbbították, de az ember, mivel Isten teremtménye, és Istenhez hasonló, hát ugyanazt éli meg: szavai eszközök, fegyverek, gyógyszerek.

Újbóli felismeréseim egyike: nem véletlenül írja az ige, hogy ne legyünk panaszkodók, zúgolódók. Hányszor panaszkodtam én is, zúgolódtam, s még most is, én is. Hiszen ha nem beszélek, akkor nem is tudják mit érzek, mit gondolok! És ez most is így van. Ha hallgatok, képmutatónak mondanak, ha beszélek, lázadok.

Ezek megállapítások. Újból rá kellett jönnöm: a panaszkodás a legelviselhetetlenebb, akkor, ha nem tudsz segíteni a másiknak. Ezért is áldott meg minket MINDENNEL Jézus Krisztusban a mi Atyánk. Mert már mindenre van erőnk Őbenne, aki megerősít minket. (Egy új fordításban ez így hangzik: belülről felövez erővel) Ha mégis panaszkodunk, azt tudatjuk, hogy levettük szemünket Róla. Mégis lehet közölni egymással mindent. Mert különben hogyan erősítenénk egymást? Imádkozni egymásért, tudni egymás dolgairól, gondjairól - ez szinte nélkül is - a dolgunk. Hogy ne mondjak kötelességet, ami szintén nem valami fülbemászó a keresztények számára...

Péter pld. mikor panaszkodtak neki Tábita halála miatt, feltámasztotta őt. Ez az erő, amivel szolgált feléjük, az Úré, aki mindennel megajándékozott minket. Azzal is, hogy, ha kell, feltámasszuk az embereket az Úr Jézus nevében. De hogy mikor van erre szükség, és mikor nincs, azt csakis Isten tudja, aki Szelleme által vezet minket. És ha nem ez a terve Istennek, akkor meg fognak nyugodni a panasz oka felől a testvérek, és levonják a tanulságokat, amit az adott szituáció okán felismerhettek. Mert erre is szükség van. A tanítványképzés egyik nagy tanítómestere a nehéz élethelyzetek át- illetve túlélése.

Tehát, amikor leírom azt, hogy a legelviselhetetlenebb a panaszkodás, akkor megállapítok egy tényt, amit átélek, és amit nem kerülhetek ki, amin keresztül Isten megmutat nekem valamit Magából, az Ő végtelen türelméből, szeretetéből, kegyelméből, irgalmából. Mert az elviselhetetlen panaszkodás miatt Istent irgalmassága mindig imameghallgatásra indította. Nem mondta, menj el tőlem, mert már nem bírom a nyafogásod. Ha nyafogás, akkor rá fog vezetni arra, hogy nyafogsz, és nem kell kényeskedned. Ha valóban szükségben vagy, akkor kiragad a nyomorúságodból.

Aki segít a bajbajutottnak átéli a segítő örömét. Ezt nem élhetné át, ha nincs bajbajutott. Akin segítenek, megerősödik bizalma Istenben, mert nem hagyta magára. 

Minden Istenre mutat, azaz Jézus Krisztusra. Mert csak Belőle fakad minden, ami önfeláldozó szeretet-cselekedet. Minden dicsőség tehát az ÖVÉ, mindenért.