Van úgy, hogy már nem fér az emberbe több könyv. Mindent csak egyszer olvastam el, csupán a Bibliát állandóan. Ez élő. A többi nem. Kis bölcsességek itt-ott feltünedeznek, de a Biblia Igéi eleven húsba vágnak, ha engedi az ember, és akkor jó igazán, mikor már fáj is az igazság. Akkor még van remény a gyógyulásra.

Ha a hitben való növekedés úgy lenne egyenletes és felfele ívelő, ahogy mi elképzeljük, akkor kétlem, hogy lenne bárki is ezen a világon, vagy lett volna, aki így teljesített volna ezen a pályán. Sokszor gondoltam Pál apostolra, hogy őt kellene megkérdeznem, hogy bírta s mit értett az alatt, hogy " ... a futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam... ". Soha nem esett kétségbe? Soha nem félt? Soha nem tévedett? Soha nem esett el valamilyen bűnben? Foggal-körömmel kitartott szent életvitelében végig? S ez azt jelentette, hogy akárcsak Jézus, ő sem vétkezett megtérése után?

Minden harag, neheztelés a tesók felé abból fakad, hogy nem "felelnek meg" az igei elvárásoknak. De én? Én megfelelek? Dehogy. Persze, mondhatom, hogy azért, mert rossz hatással vannak rám. Mert sokáig "megfeleltem".   Kitartottam, ellenálltam, engedelmeskedtem. S ezzel máris a dicsekvés süppedős talajára léptem, mint a farizeus a vámszedővel szemben. Ám ha állandóan verem a mellem ma is, holnap is, mindig, bűnösségem elismerve - ki tud így járni? Térden? Futni?

A legnehezebb önmagad cipelni. S muszáj. Ez az a kereszt, amit hordoznunk kell. Csak valahogy mégis úgy kellene ebben a cipekedésben fáradoznunk, hogy ne izzadtságszag csapja meg a másik érzékszervét, hanem a feltétlen bizalom kellemes, üde illata. Ez lehet büdös (halál szaga) azoknak, akik még magukért, saját szakállukra és dicsőségükre élnek.

Mit is számít Isten szemében az az életmű, amivel nem Őt akartuk dicsőíteni? Persze, ki állapíthatja meg, milyen indíttatásból készül bármi is, mondhatnánk. Pedig lemérhető. Abból, ahogy a dicséretet bezsebeljük. A büszkeségnek is van illata, ami árulkodik. Lehetsz úgy boldog és elégedett, hogy tudod, amit elértél Isten kegyelméből érhetted el, te csak hozzátetted a magadét, mint haszontalan szolga. És ennek az elégedettségnek kellemes, könnyű, valóban isteni illata van, mert hiányzik belőle a másokat lenéző érzés, a "pfuj". Az ilyent keresi az ember. Az ilyen vonzza, az ilyen tetszik. Mert az ilyenhez ő is hozzáférhet, mert ez ajándék, amihez nem az egó-ra van szükség, hanem az ajándékozóra, aki készségesen áll rendelkezésére az embernek. Igen: rendelkezésére. De elillan, amint a dicsőséget az ember magának tulajdonítja. Akkor a learatott babér megfosztja a mennyeitől, ami vár ránk, amihez jó illat is társul.

Olvasom a Cz.Z.-vel készült interjút, azét az emberét, akit fiatalon megismerhettem, akivel egyszer közösen is írtunk verset, csak ekkor a magunk örömére. Persze az alkotáshoz öröm is párosul. 

Most nézem az arcát. A végén ott áll keményen, tekintetében sűrű ködű bizonytalansággal az író, mint aki jól végezte dolgát, immár élete másik végéhez közelítve. Tessék csodálni engem, követeli a tartása.

Hát nem tudom. Még csak nem is volt az útkeresésemben jelzőlámpás. Még azokat is kiválogatta számomra az Úr, mikor még mit sem tudtam Róla. Ady, József Attila, Babits, Dosztojevszkij, a Quo Vadis, Domine?, a Ditte, az ember lánya szerzője, Madách, Caragiale, Kányádi, Pilinszky... nem sorolom tovább. Mindenik írt valami olyasmit, ami továbblökött az igazságkeresésben. Nem szegezett betonhoz. Nem cövekelt földbe, mint az a virtus, aki a másik nemzettel ezt eljátszotta szóban. Nem temetett el, hanem vizsgálva Isten akaratát s a szívemet, érzékenyen terelt, amíg rávezetett az Igazságra. 

(Ez az én "megtérésemhez" tartozik, persze. Nem vitatom, hogy más életében még Cz.Z.-t is felhasználhatja az Úr.) 

Ez a kiváltság Isten érdeme, mert nagyobb a választó a választottnál, a megváltó a megváltottnál, az élő a megelevenítettnél. Ezért minden hála, tisztelet, dicséret és dicsőség az Úré, aki szeretett annyira, hogy önmagát áldozta fel, hogy benne megtaláljam azt, akiért, amiért érdemes végigmenni az Úton. Mert a végén, miközben a tenyerén hordoz, ott vár Ő, akit meg is láthatok, át is ölelhetek. Aki soha nem ereszt el.

Ott az otthon. És itt a szívemben, a bensőmben, mikor erre gondolok.

Már könnyebb is a nap.