Tegnap találkoztam egy testvéremmel, akivel egy közösségbe jártunk, amíg jártam./ Ez is érdekes: járni... Erősen hittem, hogy egy közösség tagjai csak azonos hitű személyek lehetnek. Később cizellálódtak gondolataim ezzel kapcsolatban. Pál apostol is megengedő ezen a téren.( Filippi 3:15) De tisztán most sem látok ebben a kérdésben./
És nagyon szomorú lettem. Igazából nem sok közünk volt-van egymáshoz, azon kívül, hogy mindketten hisszük és követjük Jézus Krisztust. Bár vannak kétségeim. Hogy lehetséges ennyire eltávolodni egymástól? Jó, tudom, az ördög a nagy szétdobáló, de hát ezt tudja minden keresztyén. Mégis engedünk neki?
Az egyetlen, ami, aki összetarthat minket, maga az Úr, aki az ő Igéjét hagyta nekünk. Az álmok, látomások, kijelentések mind kivételes, és esetleges ajándékok - az igazi vezetőnk az Ige kellene legyen. És mind ezt valljuk, mégis ezen csúszunk el, mert másként értelmezzük azt.
Hosszú lenne itt most elmesélnem csak az én történetemet is, de majd megteszem egyszer, más formában.
Ami engem illet: a kezdeti lelkes hitet, ami érdeklődésből mérhetetlen szomjúságba váltott, és az erre adott igei kijelentések, felismerések voltak azok, amik erőt adtak elviselni a külvilág részéről engem ért támadásokat - lassan felváltotta az ige gyakorlatban való megélése, néha válasz nélküli vak engedelmességgel párosulva, aztán lassan kinyílt a szemem, és látni kezdtem azokat, akik testvéreimnek vallották magukat, de nem szakítottak a világgal. Minden, ami vonzott: az Úr, az Ige, a kijelentett Valóságok az Igéből, amit megfűszerezhetett egy-egy látomása valamelyik testvérnek, de nem arra lehetett ráállni, mert a leggyakrabban elsüllyedt az ember a "benemteljesedett próféciák" miatt.
És elmaradtunk egymástól, miközben némelyikünk - talán mindannyian - abban hiszünk, hogy azért az Úr nem hagyott el bennünket.
Azt mondja az ige, hogy a nyájtól elbarangolt bárány a farkasok prédája lesz. Sőt, a másik nyájhoz való csatlakozása is megbetegítheti, mert ilyenek a juhok lehetőségei; megfertőzödhetnek egymástól, ha nem ugyanattól a pásztortól vezettetnek... Igen, nekünk egy pásztorunk van: az Úr. Mégis vannak földi pásztorok, akik olykor csak bitorolják ezt a szép kinevezést, miközben nem gondoskodnak a nyájról, nem mennek utána az elveszetteknek. Persze, nekik is megvan a maguk baja, értem. Mégsem értem.
Kitől is van a megbízatásunk? Kitől is van az elhívásunk?
Hallok dörgedelmes prédikációkat, olvasok megveszekedett ijesztgetéseket, miközben akik ilyeneket hirdetnek, maguk is sok kívánnivalót láttatnak az életükben.
És akkor az ember elszomorodik. Persze, hitegethetem magam azzal, hogy amit az Úr megígért, meg is cselekszi, ami így is van, de nem biztos, hogy még az én életemben! És akkor máris ott tartunk, hogy lehetek, vagy maradhattam volna, vagy visszatérhettem volna a református egyház kebelére, bár onnan igazán senki nem törődött velem.
De onnan nézve, ahol vagyok most, ijesztőnek tűnik az a nemtörődömség, amivel az ú.n. karizmatikus közösségek élnek, jómagamat is beleértve. És akkor majdnem annak lenne igaza, aki bele se kezdett az úton való járásba, mert felszámította, mivel jár ez, és bölcsen belátta, maga erre nem képes.
Neki talán könnyebb dolga lesz ott "lenn", mint azoknak, akik elkezdték, de nem bírták véghezvinni. Kérdés.
Mert akkor mégis csak függ az üdvösség a cselekedeteinktől. És akkor nem mindegy, hogyan viszonyulunk a köztünk lévő bűnben maradókhoz. Ami, ugye nem az én - asszony lévén ráadásul - felelősségem, hanem a pásztoré. Mert ha elég csak a pulpitusról prédikálni, ráhagyni az egyes hívőre, hogy igazítsa az életét az igéhez, aztán ha nem teszi, akkor is kivárunk... Persze. Csakhogy ilyen alapon járhatok a reformátusokhoz is.
Ha már járásról beszélünk. Bár a szívem ott van, ahol az Úr Jézus, és megdobban, amikor találkozik valakivel, akinek szintén az Úr szól a szívéből, az Úr iránti szeretete, ami úgy hat rá, és rám, mint az a mély kút, amiből kincset hoz fel az ember, mint az az üdítő forrás, amitől életre kapunk hosszú vándorlás után, és még csak két hasonlatot hoztam példának. (Péld. 18:4)
