2013-09-12
Mindig irtóztam a túllihegésektől. Gyermekkoromban a nyálas pusziktól, a negédes hangoktól, a kényeskedő hangnemektől. Ma is.
A Rádióban vasárnap a pünkösdi gyülekezet pár tagja tett bizonyságot arról, hogyan tértek meg, tapasztalták meg Isten létezését. Volt köztük egy idősebb (sic!) hölgy, aki 68 évesen olyan lelkendezéssel olvasta fel a bizonyságtételét – különben mindenki olvasott, nem beszéltek szabadon, rögtönzötten -, arról, hogyan érintette őt meg Isten még kicsi gyermekkorában. Rajongott az Úrért, ez a pontos kifejezés. Most is. Fülemnek kicsit túllihegte. De az Úr bizonyára örült a mennyben. Valakiknek pedig biztos sokat jelentett a testvérünk hozzáállása.
Engem valahogy soha nem tudott megragadni ez a stílus. Kivált, ha az ember mögé lehet látni, és ott valami hibádzik. Megérzi azt mindenki, kinek szól tényleg a szívéből, stílustól függetlenül.
Én nem vagyok így, ilyen módon rajongó.
Egyszer, még főiskolás koromban Kakuts Ági és Czikéli László felléptek a Stúdióban, egy kétszemélyes drámát játszottak, és akkor, ott annyira lenyűgözött Kakuts Ági Játéka, annyira bensőséges, őszinte volt, hogy hosszú percekig ültem az öltözőjében, és áradoztam a játékáról. Azóta sem éreztem ilyet. Szíven ütött az az odaadás, teljes azonosulás, amivel élte-játszotta a szerepét. Órákig, napokig, évekig a hatása alatt voltam. Olyasmit nyújtott akkor, amitől sokkal mélyebben értettem meg a színjátszás lényegét, mint arra bárki megtaníthatott volna. Czikéli már nem él, Kakuts pedig Kolozsváron öregedik… De azt a benyomást soha nem felejtem el. Sírtam, sírtam, sírtam neki az öltözőben – annyira megszerettem azon az estén. És nem rajongtam érte, mint ahogyan ma a tinilányok egy-egy mondvacsinált énekesért, stb. Egyszerűen kinyitotta a szívem. És erről nagyon tárgyilagos hangnemben tudok beszélni, azzal együtt, amit átéltem, éreztem akkor. És szerintem nem is szabad másként. Nem kell eljátszanom, amit akkor éreztem. Csak elmesélhetem.
Szeretem az Urat – mondtam egy Istentiszteleten, anno, mikor a pásztor éppen nekünk szegezte a kérdést. Költői kérdés volt a részéről, de én személyesnek vettem, és hangosan feleltem a tömegből. Akkor tartsd meg a parancsolatait – jött a válasz. Erről van szó. Nem ömlengeni kell, hanem cselekedni. Abból kiderül, mennyire szereted.
