Tegnap egy kedves házaspárral beszélgettünk a bevándorlókról, a kialakult helyzetről. Gyermekeik közül egyik Kanadában él már. (Egy baráti család gyermeke is kint él már ott jó ideje)

Más közegben olyan képességei aktivizálódnak az embernek, amit addig nem ismert magában. Kanadában - ami nem Amerika -, más az élet. A közgondolkodás, a levegő, az időjárás. Az emberek egymás iránti érzékenysége. Nem hasonlítható az európaihoz. Mikor az ember odautazik, más szemlélettel találkozik.

És így van ez Afrikával, Ausztráliával, Kínával, Indiával...

A megszokott közegünkben tudunk és szeretünk a sztereotípiáinkkal élni, haragudni, örvendezni, nevetni és sírni. Más földrészen értelmetlenné válnak hagyományaink. Ezeket féltjük az idegenektől tulajdonképpen. Hogy átírják a mindennapjainkat. Minket. Újraprogramozhatnak.

Hajnal van, nem sokkal múlt négy. Éjjeli bagoly, mondja anyám. De felkölt a lelkem.

Amíg csak egy idegen családot fogad be valaki, amíg ő a házigazda és az idegen a vendég, addig kuriózum, érdekes, inspiráló, termékeny kapcsolatot eredményez. Mikor a bevándorlók megsokasodnak az már áradat, ami lehengerli, elmossa a helyet, amit jelenlétével magának követel. Megsemmisít. Nem kell ehhez különleges értelmi képesség, csak józan, paraszti ész.

Akik látnak, gondolkodni bátrak, szólnak. De ők vannak kevesebben. A többség túlharsogja, elnémítja őket és a honfoglalás megtörténik.

Még azt is visszasírjuk, hogy veszekedhettünk saját nemzetiségeinkkel. Hagyományos marakodásaink után fogunk vágyakozni, zsidók, cigányok, románok, "ésatöbbivel" kapcsolatban. Mert ezek a megnyilvánulásaink halló, értő fülekre találtak. Tudták miről beszélünk, és értették, bár egyet nem értettek. Az egyezményes jelek szűnnek meg, és bambán nézünk majd azon a földön, ahol szokásainkban dőzsöltünk, mert megváltozik a közeg. A jelek érthetetlenné válnak.

Kicsi földrész, kis népére bízta az Úr Jézus az evangéliumot. Megbízása arra szólt, szól, hogy vidd el széles e világra. És az apostolok elvitték, és ahol befogadták elterjedt. Civilizált, élhető, emberbarát élet alakult, felebaráti szeretetre, egymást tisztelő, elfogadó közösségalakító élet, ahol a megtartó erő az Úr Jézus parancsai, élő beszéde volt.

Eltékozoltuk örökségünket. Háborúságaink, civakodásaink, egyet érteni nem akarásaink legyengítettek és kiszolgáltatottakká tettek a más, civilizálatlan, tanulatlan, bárdolatlan, fizikai erőszaknak. Harcolniuk sem kell már, csak bejönnek az életterünkbe, és saját fegyvereinkkel pusztítanak el minket. Az irgalmasságunkat, felebaráti szeretetünket fordítják ellenünk, úgy, hogy még örülünk is, mikor a befogadottak kése szívünkbe hatol.

Ostoba, értelmetlen néppé váltunk, mert nem álltunk ki az Igazság mellett. Eltaposni, kidobni való, értéktelen néppé, mert eltékozoltuk értékeinket. Megérdemeltük a sorsunk. És még tudhattuk is mi vár ránk, bár becsuktuk a fülünket. De az információ a kezünk ügyében volt, a polcunkon, a rádióban és tévében, a szomszédunknál, a barátunknál, a gyermekeinknél, a szüleinknél, a munkatársunknál. Isten élő Igéje elhangzott minden nap, nem is egyszer. Félresöpörtük. Nem kellett. Hát össznépileg leszünk félretakarítva az útból, épp emiatt. Nem éltünk azzal az erővel, ami ellenállóvá tehetett volna az istentelenséggel szemben. Egymást martuk, ettük, ellehetetlenítettük, ahelyett, hogy felemeltük volna. Egymásra prüszköltünk, irigykedtünk, mutogattunk, ahelyett, hogy élveztük volna a másikban Isten ajándékát, amivel nekünk kedveskedett. És a magyarok ebben különösen "tehetségesek" voltak. Elüldöztük kiválóságainkat, népünk tehetségeseit, akik a köz javára lehettek volna. Magyarkodásunkban eltiportuk leendő orvosainkat, művészeinket, mérnökeinket, tudósainkat. Engedtük elszéledni őket a világban. Önmagunkat heréltük ki. Olyan vaksággal, süketséggel megvert néppé váltunk, akik saját fiaikat, lányaikat döngölték földbe, fel ne nőjenek. Híressé váltunk önpusztító, mulatozó, dáridózó, önsorsrontó életmódunkról, negatív, más és saját kárán nevető, kigúnyoló humorunkról, amit annyira megszerettünk, mint a kígyó, aki saját farkát nyeli le magát elpusztítva. Szobrot emeltünk a halálunknak.Ilyen a magyar mulatozás, sírva vigadás, kabaré, paródia, megveszekedett hősiesség, bárdolatlan szózatok, csujjogató lélekgyilkosságok. 

S amit még nem bírtunk tönkretenni, majd elvégzik a más civilizációból jött népek. Most.

Mert aki hisz az Úr Jézus Krisztusban, az üdvözül. És aki hisz benne, annak látható jegyei vannak az életében. Isten szemszögéből " a népek csepp a tengerben". Nevetséges minden erőfeszítés Isten ellen. Az időt pedig mindenki megkapja kegyelemből a megtérésre. Ha él vele, ám jó, ha nem, rajta veszt. Isten nem okolható, vádolható semmivel. Soha, semmikor. Mindent nekünk ajándékozott Fiában, Jézus Krisztusban. Ha nem  kell, akkor azt eszed, amit főztél. De ha belátod, hogy tévedtél, és nem jól gondoltad, még mindig terítve az Úr asztala, és van helyed Nála. Mert onnan nézve, ahol Ő van, csak egy számít: hiszed-e az Ő Szavát. Vagy hazugnak tartod. Minden egyéb csak ráadás. Plusz, amivel kedvez a világnak, az emberiségnek, Mivoltából adódóan. Amíg akarja. Minden az Ő kezében van. Idő, terek, alkalmak, emberek, lehetőségek, szelek, viharok, az égen a csillagok. A Nap. És a mai is. Hát ne keményítsük meg a szíveinket, hanem ismerjük el, hogy Ő az Úr, és Fia az ajtó, és Ő a Békesség Fejedelme. Hogy ha nemzetileg már nem is, de egyénileg még a karjaiban tudhassuk magunkat.