https://ujkafe.website/?p=82427#more-82427
Cikket írni valamiről csak úgy érdemes, ha személyes véleményt tudsz mondani. Ha hírt adsz valamiről, abban is legyen ott a te véleményed, még ha csak egy sorban is. Különben nincs hírértéke, ahogy a plakátoknak is szükségük van legalább egy felkiáltójelre. De te, ha szóban kell fogalmaznod, mondd ki, amit gondolsz.
A színház minden mennyiségben színháztalanítja magát, már éppen csak felületnek használja a színpadot, ahol a legkülönfélébb szemfényvesztő technikákat sem szégyelli bevetni a siker érdekében. Már annak könyveli el azt is, ha legalább ketten nézik.
Ilyen sikert én is elérhetek mindennap, mikor a macskának, aki a szomszédból átfutott, enni adok.
A színház Shakespeare előttről állandó konfliktusban van a világgal, amit szeretne teljes egészében magáénak tudni. Ezért terjeszti ki hatását a már internetes kommunikációs eszközökkel, hogy ha egy ember nézheti a világ másik feléről, világhírűnek higgye magát.
Azt hiszem, a világűrbe szálldosó híreinket összegyűjtik valahol, s valamikor az orrunk elé dörgölik. Ezt már megírta a jó öreg Biblia, tudjuk, de most nem is kell hinnünk benne, láthatjuk, tapasztaljuk. S ha még néha le is ragadunk a személyes élménynél, amikor nem kibertérben nézhetlek téged, már nincs türelmünk ellazulni, megvárva, amíg a bőrünk alá kúszik az élvezet. Elég, ha megkarcol kicsit. Az hamar gyógyul. A másik lassabban megy ki belőlünk, ha kimegy, és nem marad utána valami nyom. Kitörölhetetlen.
Olvasom, hogy Kolozsváron micsoda újabbnál újabb újításokkal feszítik a húrt, meg a vásznat színpad és közönség közé – mialatt a színész eszközként bánik saját testével – lélektelenül. Mert már így is lehet.
Jerzy Grotowskitől másoltam ki fiatalkoromban a következőket:
„….Nálunk nem különül el próba és előadás… nekünk a folyamat és nem az eredmény a fontos. Az a fontos, ami a cselekvés résztvevőjével történik. … Alapjában véve semmi jelentősége nincs annak, hogy milyen nyelven írunk le valamit. A színházi nyelvet jól ismerem, tehát ezt a nyelvet is használhatom. Paradoxon volna ez? De hiszen már az is paradoxon, ha valami nem-verbális dologról beszélni akarunk. A színház nyelvén is beszélhetek tehát olyasmiről, ami »nem-színház«. Képzeljék el… a tér nem csak jele egy másik térnek… az, ami: Ez a tér. Talán nem is lehet szóban válaszolni arra a kérdésre, hogyan legyünk önmagunk. De megtaláljuk rá a választ a cselekvésben, ha elfeledkezünk önmagunkról. Mint a fa. De ahhoz, hogy az ember elfeledkezzék saját magáról – mindenestül részt kell vennie valamiben. Abban, amit csinál, amire vágyik. Vagy testestül-lelkestül együtt kell lennie valakivel, aki jelen van. (Kiránduláskor például) … úton vagyunk. Folyton a célra gondolunk, hogy semmit se tapasztaljunk. Ezzel minden olyan lesz, mint egy utazás a villamoson, az egyik megállótól a másikig. Gondolatban mindig ott vagyunk, ahová még nem értünk el. Tíz patakot és tíz erdőt magunk mögött hagytunk, mégsem láttunk semmit, nem hallottunk semmit, csak saját magunkat… Minden már megszokott út egyenlő a távolságot áthidaló várakozással… Vagy magam mögött vagyok, vagy magam előtt, de sohasem ott, ahol éppen vagyok… Ha sikerül elérni, hogy valahol egy ember azért iszik, mert szomjas, egy másik azért énekel, mert tényleg énekelni van kedve, stb. akkor beszélhetünk jelen időről. Nem vagyunk sem magunk előtt, sem magunk mögött. Ott vagyunk, ahol vagyunk… Jó lenne, ha érzékelésünket nem zavarná saját zajongásunk. Saját lármánk miatt nem érzékeljük a fa jelenlétét. Elég tehát elhallgatnunk…A mű maga a folyamat… Elvesztettünk valamit, hogy már nem tölt el minket az eredendő természetesség érzése.”
Ez a filozófia, mentalitás bolygatta fel azt a színházi rendszert, ami T. G. erdélyi színpadokra való betörését jellemezte. Számomra akkor, és most is, rendkívül vonzó lehetőségnek tűnt, mert törvényessé tett minden valóságtól való elrugaszkodást. Felelősségre vonás nélkül kiélhettél-átélhettél-részt vehettél bármiben…
A másik, színházi műhelygondolataimat befolyásoló alak Giorgio Strehler volt:
„Verfremdung=elidegenítés – valami emberien egyszerű dolog, amely csak annyira bonyolult, amennyire a végtelen emberi gazdagság és lehetőségek is azok. Ez az epikus elszakadás: valami módon előcsalni egy gondolat, egy eszme, egy elképzelés felhangjait, úgy kitágítani, (…) hogy a közönség (…) fölidézhesse az ember végtelen összetettségét, szüntelen változékonyságát, a közismert dolgok újdonságát, hogy ezáltal a szavak, a gesztusok vagy tettek olyan gazdagnak és feszültséggel telinek látsszanak, mintha életében először találkozna velük, mintha most első ízben fogná föl ésszel, hogy bizony nem »közkincsről« van szó, hanem olyasmiről, amit még meg kell hódítani. Vagy pedig, – éppen ellenkezőleg: megéreztetni a hallgatóval és a nézővel az emberek közötti kapcsolatok működését a maguk összetettségében és ellentmondásosságában, illetve néha »érthetetlenségükben«; megéreztetni az élet konkrét, egyszerű valóságát, amely minden ember közös valósága, és amelyet mindannyian képesek vagyunk megérteni, kifejezni és megváltoztatni. Verfremdung:… megértetni másokkal a világban létező dolgok kapcsolódását, hihetetlenül gazdag és ellentmondásos, mégis természetes voltukat, a dialektika élesen tiszta egységét és a világban létező dolgok Pazar sokféleségét. Mert mindig vadonatújak és ősrégiek, különböznek önmaguktól és mégis önmaguk maradnak, s örökké változnak látszólagos mozdulatlanságukban. A költők jól tudják mindezt. … A helyes módszer – Sztanyiszlavszkij módszerrel kezdeni, aztán leszakadni tőle és megteremteni a figurák kritikáját is a próbák folyamán. … Az epikus színház a képzelet, a fantasztikum, az ötletek, a szabadság, a könnyedség színháza: – ezeket az alapelveket jelenti nekünk Brecht. … Én a színházat nem ’kellemes’ dolognak látom, hanem éber, kemény, feltétlen, fájdalmas keresésnek, a rend, a tisztesség, a világosság, az igazság keresésének. Ilyennek még abban is, ahogyan a derűt keresi. … A színház emberi munka. A színész végül megérti, de csak a legvégén, hogy ő csak eszköze volt a költészetnek, talán pótolhatatlan eszköze, de mégiscsak eszköze. És semmi több. … Ha valaki olyan színházat csinál, amely nem elkötelezett, amely nem hisz semmiben, ez csak annyit jelent, hogy az illető a hitetlenségben hisz. Ha az ember olyan színházat csinál, amelyik azt harsogja, hogy nincs ideológia, se filozófia, hanem csak »élmény« van, vagy pillanat vagy más hasonló, akkor ez a színház valamilyen módon mégiscsak »élmény«, vagy a pillanat »filozófiáját«, a tagadás, a semmi ideológiáját hirdeti, és ezzel máris megteremtett valamilyen anarchista politikát. Lehetetlen kitérni – nem a szisztéma – hanem az ember, az embertársához tartozó ember gondolata elől. … Az a színház, amely nincs tisztában a maga okával és értelmével, az semmit sem ér. … Ha a művészetben tenni akarunk valamit (-) nem tiporhatunk meg senkit és semmit, semmilyen elvet vagy érzést, még akkor sem, ha szorítanak vagy korlátoznak bennünket. … A világ legkitűnőbb előadása, a legnagyszerűbb művészi kalandja sem más, mint a halál megidézése, ha nincs benne meg ez az egyetlen igazi érték, amely elűzi, amely képes megfékezni, olykor még le is győzni a halált: a műben rejlő emberi érték. A mű emberi igazsága. Emberi »moralitása«. … A színházban egyetlen művész létezik: a drámaíró. Egyetlen hivatás: a költőé. Egyetlen drámai valóság: a szöveg. Minden egyéb – a színtársulat, ami persze elengedhetetlen ahhoz, hogy színház jöjjön létre, és a szöveg ne maradjon irodalom – »mesterségbeli« és nem művészi probléma. És a színésznek ebben a tevékenységben van vezető szerepe. … A költő indítja el a folyamatot, de a színész hajtja végre. A színészre vár a végrehajtás művelete és ő azonosul mind a művelettel, mind a művelet tartalmával. És az iránt, aki magára vállalja efféle szükségletek kielégítését, nem lehet szeretetet vagy tiszteletet érezni. Talán inkább megvetésre hajló félelmet és undort. De ez ősi félelem, az embernek a szellemidézők iránt érzett félelme, a művész iránti undora, aki az emberi sors belső katasztrófáival szembesíti. A színészt éppen akkor kezdik szeretni,… a »színész művészete« iránti lelkesedés éppen akkor jön létre, … amikor a színház hanyatlásnak indul, amikor a színész nem ’fontos’ többé, mert a színház már nem ébreszt félelmet és nem dúl fel senkit, legfeljebb meghat vagy szórakoztat.”
A ’80-as évek harmincéves színésznője háborodott fel bennem mélyen, mikor a cikk rádöbbentett a rendezők tényleges, színészek iránti viszonyulására. Minden porcikámmal tiltakoztam a nyilvánvaló igazsága ellen.
Grotowski színházlátása, akkori bezárt és internetet még nem ismerő állapotunkban egyezett a szabadság utáni szomjúságra adható lehetséges válasszal, úttal. Strehler színészt eszközzé silányító fejtegetése azért is taszíthatott – bár mindenképpen mélyen elgondolkoztatott színházi mibenlétünk felől – mert egy diktatúra fogságában sínylődtünk.
Ha nem akarsz háborút, akkor eme utak mentén választanod kell, valamiképpen magyarázatot kell adnod magadnak elsősorban, mi az, amit csinálsz, és miért csinálod épp azt, amit csinálsz.
Ma már, a szabadság korlátlan élvezetében fordítjuk ki a kifordíthatatlant az elgépiesedett világhoz igazodva, akinek tetszeni vágyunk. Csak a gép nem viszonozza. A világ, aki megtehetné, elhatárolódott tőlünk – a mi kezdeményezésünkre. Átment a szomszédba, egy másik térbe. Vagy mi hagytuk őt ott és menekültünk a valóság elől egy illuzórikus másikba.
