Nézem az M3 2003-as archívumából interneten visszajátszott felvételeket. Riporter Sarkadi Zoltán, operatőr Fazakas Szabolcs. Interjúalanyok a közelmúlt nagy erdélyi színészegyéniségei: Lohinszky Lóránd, Tarr László, Csíky Ibolya, Senkálszky Endre, Meleg Vilmos, Szabó Duci, László Károly, László Gerő, Orosz Lujza, Csíky András, Nemes Levente, Ferenczy István, Vitályos Ildikó. Nevük és hivatásuk: színművész. Státuszuk szerint élő legendák, kivéve egyet, Ferenczy Istvánt, aki 2003-ban, a sorozat készítésekor már nem élt.
„Az erdélyi színjátszás kiemelkedő alakjait bemutató sorozatunkban olyan művészek gondolataival, pályájával ismertetjük meg nézőinket, akik még életükben legendává váltak. A nézői emlékezet nem felejtő és hálás ismerőseivé.” – olvasható fülszövegként a sorozat egyes darabjai melletti bemutatás.
A sorozatot készítők arra vállalkoztak, hogy megörökítik a nagy erdélyi öregeket, akik egy korszakot fémjeleztek ezen az illékony pályán. Nagy öröm azoknak, akik szeretik a színházat, megbecsülték művészeiket.
Szeretem a kísérő zenét, megágyaz a műsornak.
Írásom arra vállalkozott volna, hogy a riportokhoz egyenként hozzáfűzöm saját mondandómat, hivatkozva a tv-felvételre, de ennek gátat szabott az M3-as adatbázis rendelkezése. Csak rövid időre teszi hozzáférhetővé az interjúkat, később talán fizetés ellenében bocsátja rendelkezésre.
Bosszankodjak? A mai kultúratámogatásokat figyelembe véve nincs más megoldás. Ha fenn akarja tartani vállalkozását, pénzt kell szereznie hozzá. Ha másként nem lehet, hát így.
(Saját bőrömön tanultam meg, mikor egyéni vállalkozónak kényszerültem.)
Beszélnek, mesélnek a művészek és nekem azért különösen kedvesek, mert mind ismerem, láttam játszani őket színpadon, némelyikük tanárom is volt, naponta találkoztunk a színművészeti főiskolán...
Részleteket játszanak be régi előadásokból, képeket mutatnak a színészek albumjaiból. Látom őket az utcán sétálni, az épület ajtaján kilépni. Hangjuk, mozdulataik felidézik az én múltamat-életemet is. Ők pedig ajándékként nézik azokról az előadásokról az archív felvételeket, amelyekben játszottak. Láthatjuk, milyen érzelmek hullámoznak végig arcukon.
Vidám sirató egy bolyongó porszemért – Sütő András darabjában Lohinszky és Tarr Laci játéka, kettőse… Milyen cinkos, vidám szemmel figyeli Lohinszky Tarrt! Azt mondja már ’79-ben, Csáki Zoltán riporternek: a színész komédiás elsősorban. Tarr is ugyanezt vallja.
Ahogy várja, várná Loha, ahogy magunk között szólítottuk, hogy a mostani 30-40-esek közül csak lesznek nagy öregek is…
Nagy korszak volt az övék, nagy egyéniségekkel. Azt hiszem, pont ő volt, aki a féltehetségek, középszer eluralkodását szóvá tette interjúalanyaim közül. (Milyen nagyképűnek hangzik akkori önmagamhoz képest ez a szó: interjúalanyaim. Remegő szívvel kopogtam be mindegyikükhöz…)
Éles szeme volt. Ma kekeckedőnek mondanánk. Tarr Laci meg is jegyezte, nem bírja a hisztériát az öltözőben, próbák alatt… Lohinszky ilyen volt. Ha például valami nem volt pontosan a helyén, a ceruza kihegyezve stb.
Tarr Laci megjegyzéséből úgy tűnt, sok ellentét volt közöttük. (Én nem ismertem a pletykákat, nem is foglalkoztattak.) Bármilyen is volt a kapcsolatuk, a színpadon együttesen zseniális játékot produkáltak. Nagyítóval figyeltem, hogy „jönnek ki egymással” a deszkán.
A kamera még közelebb hozza őket, látom az arcukat, a szemvillanásukat, a huncutságot, a játék örömét, kockázatát, merthogy az is van benne jócskán! És ők mindketten nagyon tudták ezt!
Rokonaim. Inkább, mint a vérszerintiek. Sokkal nagyobb lelki szimbiózisban éltünk velük, mint egykor a szüleinkkel. Rajtuk csüggtünk. A szüleinkkel nem foglalkoztunk. Csíky András el is mondja, nem biztos, hogy újra ezt a pályát választaná. Mert annyi lemondással jár. Miközben azért persze mégis ezt választaná, mert nincs alternatíva már…
Olyan elfelejtett emlékeket idéz fel bennem a sorozat, amikre már régóta nem gondolok.
A középszer eluralkodása feletti szomorúsággal vegyes felháborodása Lohinszkynak.
Ez történt a színházak átvételénél is.
Egyik nagy színházalkotó vagy rendező sem nőtt fel hozzájuk. Szétbombázták azt a művészeti rendszert, amiben szépen kiteljesedhettek a nagyok. Lásd Borovszky Oszkár, Delly Ferenc, Kovács György, Szabó Ernő, Szabó Duci, Lohinszky, Csorba, Tarr, Ács, Boér, Csíky, Varga Vilmos, Senkálszky, László Gerő, Vadász Zoltán, Pásztor János, Héjja Sándor, Vitályos Ildikó, Szabó Lajika, Fábián Ferenc, Andrási Márton, Horváth Béla, Bencze Ferenc – sorolhatnám. Akikért lehetett rajongani, akiket tanulmányozni beülhettek a színisek…
Ez is milyen álságos megállapítás. Hiszen akkor is, most is a színész mindig maga akar érvényesülni, ha csapatban játszik is. Kell a csapat, anélkül nem megy, értelme, gyönyöre is csorba, de azért munkál a féltékenység, ijedelem, irigység. Áskálódnak, bosszankodnak, mint bárhol másutt. Csak ezt olyan szépen eljátsszák, hogy mindent megbocsátunk nekik, mi a nézők.
Ma technikákat tanulnak, hideg fejjel, szívtelenül. Gyomorból, nem tudom honnan – de nem szellemből, lélekből, zsenialitásból játszanak. Ahhoz nagy lélek kell. Nagy egyéniség. Mint Zsoldos, vagy Visky Árpi. S még hányan, akik máshol játszottak. Akik hatottak, példák voltak. Péterffy Gyula, Sinka Károly, Orosz Lujza, Koós Zsófia, Dórián Ilona – jelenségek voltak, nem csupán eszközök. (Ahogy Andrij Zholdak kijelentette pld.)
Csinovnyikok ideje van. Persze, nincs igazam. Most is vannak köztük kiemelkedő, remek színészek, akiknek sikerül bizonyítani és általában nem a performansz jellegű előadásokban, hogy nem azok. De most ezek ideje van – erről szólnak a korszerű előadások. Annak idején Csíky Bandiék Harag Györggyel ugyanígy vették be a terepet Nagybányán, majd Szatmáron. Évek múlva Parászka Miklós a szatmári fiatalokkal, majd Csíkszeredában ugyanazt tette. Minden kor kitapossa a maga útját az idő dzsungelében.
Mégis, a csinovnyik analógia a csoportos őrületeket felrakó színpadi előadások miatt jut eszembe. Meg a tanítási módszerek miatt. Elszemélyteleníti, uniformizálja a színészeket. Egyformán üvölt, ráng, vetkőzik ki magából mindegyik.
Már Meleg Vilinél érződik az iskolaíz. Pedig ő annak az évfolyamnak a tagja, amelyik István Mártát is adta. De az egyéniségeknek nem kedvez az új hullám. És jaj, ha a színész egyénisége felülemelkedik, vagy kiemelkedőbb, mint a rendezőé! Akiben nincs annyi alázat a színpad iránt, hogy félretegye saját egóját.
De ez egy hullám, ami jött, elkábított, aminek jó táptalaja volt az az elnyomó rendszer, amiből mindenki ki akart törni, lehetőleg vérveszteség nélkül. Ezért örömmel fogadta az újat, a formabontót a szürkeség elleni felrázó kísérleteket. Én is. És velem együtt még hányan fogékonyak voltunk erre! De pontosan állapítja meg László Gerő: az abszurdnak is van létjogosultsága a színpadon, mondjuk egy évadban egyszer… Azonban a színház nem erre van kitalálva. Az emberhez szól, az embert keresi, az emberit mutatja be – nem az elembertelenedett világot állítja példaképnek, hiszen így öngólt rúg magának.
Hogyne akadtak volna a fiatalok közül is jelenségek, nem csak István Márta, ott volt Keresztes Samu, Panek Kati, Rekita Rozi. És nem mindegyiküknek kedvezett ez az új hullám. Voltak-lettek, akik nem tudtak megkapaszkodni a színpadon, vagy nem érezték jól magukat benne, vagy az új ízlésvihar leseperte a pályáról, nem engedte a tehetségükhöz mérten érvényesülni őket, hogy úgy hathassanak a közönségre, ahogy elődeik… Kivétel mindig van, volt, de nem kedvez a nagy egyéniségeknek ez a zombi világ. Már nincs olyan fajsúlyuk, mint a régieknek. Könnyebbek. Miközben olyan intenzitással dolgoznak, amilyenhez fogható a csúcssportolók edzésterve.
Csakhogy ez színház és művészet.
Ma igazán kiteljesedhet a rendezői színház. De ők is rajtavesztenek, egyikük sincs akkora egyéniség, aki úgy vonzaná magához a fiatal színészpalántákat, mint a mágnes. Vagy ha mégis, valami színháznak csúfolt képződményhez szerződnek, ahol kiszipolyozzák, nemtelenítik, kizsigerelik őket istenemberi mivoltukból. Ó, keserű szavak, de megcsömörlik az ember az újdonság, megbotránkoztatás állandóvá kényszerített változataitól…
Nincs gazdagabb világ egy embernél. Minden szabványosítás, tánckarrá züllesztés, skatulyázás kifosztja őket is, a nézőket is.
Lohinszky Lóránd – szívszorító, ahogy meséli a múltat. Háromnegyedét elhallgatja, mert érzi, hogy nincs fül, mely meghallja és szellem, amely megértse. Pusztába kiáltani ugyan ki szeret? És lemondóan kivonul életének fénykora, pályafutása legkedvesebb szakaszának színteréről, a marosvásárhelyi Kultúrpalota épületéből. Itt működött nem túl kényelmes, igazából mostoha körülmények között a Székely Színház. Ahol az ügyelő, a kellékes, a színpadmester tanácsot adhatott és adott is a rendezőnek – olyan színházértő volt és olyan alkotói hangulat létezett. A kezdő boldog lehetett közöttük. Lohinszky, a hűvös, okos művésztanár, akitől összeakadt a lábad zavarodban, ha találkoztál vele, akit minden este megnéztél a színházban, akit szerettél is, meg nem is, akivel vitatkoztál gondolatban, akihez nem kerülhettél közel – de a hatása alól nem tudtad magad kivonni. Engem is arra szólított-bíztatott, olvassak sokat. Tőle kaptam kölcsön kedvcsinálónak, Déry Tibor: G. A úr X.-ben című könyvét.
Lohinszky és Tarr László...
A nagyok. A nagyok árnyékában a kicsik is nagyobbra nőhetnek.
Lohinszky sem lett volna az, aki – Kovács György nélkül. Aki Borovszky, Delly nélkül nem lett volna az, aki. Kovács egy egész nemzedékre hatott. Rajongói lettek. Akik igazán nagyok lettek a rajongóik közül, ki tudtak bújni hatásuk alól. A felnövésükhöz kellett a magasság árnyéka. Ami levegős hely, nem fullasztó.
Orosz Lujzi, ahogy emlékezik Lohinszkyra – kis elnéző, de szeretetteljes mosollyal. Egy orgánum egy (akkor még) orgánumnélkülivel szemben. De L. kihasználta ezt a hiányosságát. Éles eszével, egyebekkel fűszerezte, pótolta. Egyedi hangja, mire megvénült, remekül állt neki. Ahogy egész fizimiskája is. Jót tett neki az öregség. Paradox módon energikus, erős férfi lett tőle. Milyen jellemző rá a mód, ahogy Ferenczy Istvánra emlékezik, kérésre pár mondattal. Nehezen talál dicsérő szavakat, mert nem úgy volt sikeres Ferenczy Pista, ahogy az ő ízlésének megfelelt. Mint aki karót nyelt, mondaná a rossz nyelv, úgy nyilatkozik. De ilyen volt! És mennyire örült az ember, megtiszteltetésnek vette, amikor elmosolyodott, mert engedte, hadd derüljön ki róla is, hogy ember.
Tarr.
Őt sem tudom elképzelni öregnek, annak ellenére, hogy a magatartásában volt valami öreg bölcsesség. Az operatőr a tekintetét figyeli, egész közel hozza. Tele van a múlttal. Megőrzött emlékekkel, élményekkel. Nem hivalkodik, szerény marad. Az az ember, aki tudja, hogy nem kell szégyelleni azt, ha valaki nem tud mindent. Bátor volt mindig kimondani, ha nem volt biztos valamiben. És ez a bátorsága, amiben volt egy jóízű belenyugvás is, kedves színt adott neki. Tudtuk, hogy tudja, és nem neki kell elmondania, hanem mi kell rájöjjünk a dolog nyitjára. Ebben tökéletes segítő, partner volt. Szerette a diákjait. Tiszteltük. De ő is tisztelt minket. Úgy szerettük, hogy sose lettünk haverek, de a barátság legnemesebb változatát kaptuk tőle. Imádtuk a szerénységéért, a tisztaságáért. Pedáns volt. Jó humorú. Végtelen egykedvűséggel ejtette ki száján súlyos ítéleteit, miközben fogta a kezünket virtuálisan, bár ezt még akkor nem ismertük. Jó játékos volt, jó volt játszani együtt a drámgyakórákon – ő a tanárt, mi a diákokat. Sosem mutatott mást, mint amit érzett. Manírok nélkül. Így áll előttem most is, zsebre dugott kézzel, a földet vizsgálja, majd felemeli a fejét, kicsit félrebillentve s a szemedbe mondja az igazságot. Hogy rossz volt. Nem kell annyi. Csak egy kicsit – hallom most is a hangját. Ezt a végtelen természetességet, egyszerűséget szerettük benne. Tőle nem kellett tartani. Nagyon szerettük volna elnyerni a tetszését. Az szavatosságot jelentett. Ráütötte a pecsétet. Megerősített. Adtunk a szavára. Ő színész volt, nem tanár. Kolléga. Nem rendező.
Belejátszanak a személyes ízlések a kapcsolatokba, kétségtelen. De volt terep a kialakuláshoz a nagy formátumú színészeknek.
Érzem Orosz Lujza sajnálkozását a mai fiatalokkal kapcsolatban. Diplomatikus, persze. Anyatípus, aki jó nevelést akar adni. Igazi asszonyi bölcsesség. Nem akarja elvenni senki kedvét, de határozott véleménye van. Mindenkinek ad esélyt, önmagának is, az újrakezdéshez, javításhoz. Próbálni kell. Játszani kell.
A film. Látom, milyen otthonosan mozog a műdíszletek között, a forgatás tákolt helyszínein. Úgy van benne a jelenetben, mint aki ott született. A színpadon is „otthon” volt.
Jó hallgatni őket. Látni arcukon a visszaemlékezés, a visszanézés revelációit. Már távoli időket néznek, mint ismerős idegent. Vagy fordítva. Kívülről nézhetik magukat – ami nem mindenkinek adatik meg. És látni a szemükben, hogy nem elfogultak, de szeretik azt, akit látnak, ajnározás nélkül.
László Gerő a bölcs öregek belenyugvásával és bátorságával mondja ki, nem szereti azt a színházat, amit most játszanak. Mert az nem emberbarát. Ezt érzi mindegyik. Senkálszky is. Aki pedig majdnem 100 éves koráig játszott.
Tulajdonképpen a színész nagyon szerencsés ember. Csíky Andrást hallgatom, nézem, és látom a tekintetében mindazt, amitől érdekes, néznivaló, szeretni való, izgalmas ember. Mint amilyenek mi is lenni szeretnénk. Ő nyugodtan fogalmaz, mer a nyilvánosság előtt gondolkodni, tévedni, amit mi, átlagemberek is szeretnénk. Honnan benne ez a merészség? Mert nem csak ész kell ide, hanem jelenlét is. A pillanat megélni tudása. Nem beszámol, hanem akkor és ott jutnak eszébe ezek a gondolatok. Nyilvánosság előtt tépelődik, emlékezik, mérlegel. Kitárulkozik. Egészséges önbizalom, önértékelés, a kivagyiság rossz szájíze nélkül, de a rendkívüliség tudatával. Attól rendkívüli, hogy érzékeli és el is fogadja egyediségét, mással összetéveszthetetlen mivoltát. Ezt minden színész tudja, vagy tudnia kellene. Nem szabadkoznak, hogy ilyenek, olyanok, hanem vállaltan ilyenek és olyanok. Olyan sokféle emberi sorsot, annyiféle érzést, jellemet ismertek meg belülről – ettől gazdagabbak. A tudástárházuk hatalmas...
Ez sem tökéletes magyarázat a kamera előtti magatartásukra, hiszen vannak például tudósok, akikkel nem versenyezhetnek, akik közül sokan félszegek, bátortalan nyilatkozók; nem szakmailag, emberi habitusban. Gátlásosabbak.
A színész nem ilyen. Ő nem kér bocsánatot azért, amit érez, gondol. Ő mindezt átélten nyújtja nekünk. Hitelesen, színesen, élvezettel. Természetes közegében van végre – a nézők szeme előtt. De amíg ide eljut…
Ezért lesi a fiatal az időst, az utód az elődöt, hogy megtudja, miként győzi le a lámpalázat, a félelmet, miként emelkednek önmaguk fölé és öltözik fel a figura testi-lelki tulajdonságait. Ezek mind olyan titkok, amikre csak egymást figyelve jöhetünk rá. És az igazi elismerés, a szakmai, innen, a színésztől, rendezőtől érkezik. A színész ennek örül leginkább. Maga a lényeg, amin alapszik és megerősödik minden - az a kolléga elismerése. Akinek igazán adni lehet a véleményére. Olyan erőt, biztonságot nyújt, amitől kiteljesedik. Mint a vízbe tett virág, kiegyenesednek levelei, szirmai, duzzadnak az élettől.
Csíky Ibi. Nyugodt, a legmélyebb őszinteséggel adja önmagát. Tarr Lacival együtt ők álltak a legközelebb hozzám lelki beállítottságukkal. De nézem Szabó Duci álmatag tekintetét, tele jósággal, amint hajtogatja: őt szerették és ő is szeretett mindenkit. A legfontosabb kollégákat sosem felejti az ember. Én neki csak nézője lehettem, és az sem sokáig, de emlékszem eleven jelenlétére az előadásokból. Vagy László Puki, kollegám, akit így hívott mindenki. A gyors, sietős megnyilvánulási módja, kicsit szögletes mozdulatok, amik predesztinálták a karakterszerepekre. Emlékszem a lelkesedésére, amivel a gyermekeknek készített előadásokat, és látom, hogy ma sem fogyott el a lendülete. Simán megéri a 100 évet. Milyen jó hallgatni őket! Hány élet gazdagított egy egy színházat, mennyi élmény, benyomás, megélt idők…
Nemes Levente, ugyancsak személyes kollégám. Sajnálom, hogy nem elég hosszú a sorozat. Belevágnak, kinyesnek a szavaikból, szinte észrevehetetlen, mégis érződik: a keret szabta idő túl rövid. Nem lehet befejezni, csak abbahagyni…
Senkálszky is sokkal lágyabb lett, hogy lekerült válláról a felelősség. A visszaemlékezés mindannyiuk tekintetét kicsit egyneműsíti. Távolba nézők…
Sokfélék és sokféleségükben mind kiválóak. Talán a Jó Isten erre teremtette a színészt, hogy bemutassa a világnak, hányfélék is vagyunk. És a néző hálás a bemutatásért, köszöni a tanulást önmagáról, a kedvet az élethez, a lendületet a következő naphoz. A színeket, az érzéseket, a gondolatokat. A lelki felismeréseket. Ehhez pedig jó darab, jó rendező, jó színészek kellenek. Emberiek.
A sorozat véges. És hiányos. Mégis jó. Szembesíti a művészeket saját pályájuk egy-egy részletével, mialatt bemutatja nekünk az arcukon lejátszódó érzéseket. Megörökíti őket. Csak sajnálhatjuk, hogy ennyire futotta. Milyen jó lett volna még több színésszel beszélgetni, emlékezni…
A vége felé sugárzott Vitályos Ildikóval készült beszélgetés teszi fel a csillagot az egészre. Mennyi öröm és fájdalom! És mennyi ízléssel átadott emlékezés. Ő az, akin keresztül valamit megérezhet az ember a pálya különlegességéből, ami a „művészetek fején a korona” rangot elnyeri már Petőfitől…
*
Ez volt a múlt. Már azt hittem, ennyi, amikor kiderült, van egy befejező rész is…
Ez kétségbe vonatta velem saját megállapításom, miszerint a jelen, a mai fiatalok szívtelen-lelketlen tanulási módszernek vannak kitéve. Beugrik Nánay István megállapítása rólam: a múltban ragadt…
A sorozat utolsó része összegzés-kísérlet és a múltbeli jelen (2003) bemutatása.
Hogy merre tart ma Erdélyben a magyar színjátszás.
Látom a Csíki Játékszín (már ő is: egykori) igazgató-főrendezőjét, Parászka Miklóst, az épületet, a társulatot (A dzsungel könyvét próbálják épp). A román kolléga magyar nyelven remekül alakítja KÁ-t, a kígyót. Bemutatják a gyergyói Figura Bocsárdi után ott maradt és új, közönséget megnyerő műsorpolitikát folytató vezetőjét, az épületet, a próbatermet. Aztán átmegyek Marosvásárhelyre, a színművészeti főiskolára, bekukkantok egy Sebestyén Aba vezette próbára és Kicsid Gizella szívszorító vallomását hallgatom az elveszettség érzéséről, a felbolydult világban létezni, élni próbáló testi-lelki küzdelemről. És többen nyilatkoznak a fiatalok közül. Elkötelezettek, komolyak és… mások.
Átélem saját öregségem. És át azt az útkereső és elszánt-kétségbeesett, el nem csüggedő érzést, amin átmentek ezek a fiatalok. A színháznak élnie kell, működni kell a változott, „meglódult időben”, újra meg kell találni a helyet, a formát, a hangot, a szavakat, az „igazságot”, ami már ennek a nemzedéknek a feladata.
Az én szemszögem hirtelen átalakul egy múltból kibámuló ásatag ízléssé – törvényszerűen. Mert az élet nem áll meg, még ha bicsaklott is egy hatalmasat. A művészi igazságokhoz eljutni, azokat megkeresni minden nemzedéknek joga van. Élni kell vele.
Már nem kesergek az elmaradt idős nemzedékkel készült interjúkért, bár jó lenne nézni őket. Itt, ebben az időszakban csak így szabad hozzáállni a színházhoz. Megkeresni a saját hangunkat, a saját feladatunkat.
Főleg akkor szorul el a szívem, amikor nem akarják kimondani a nagy szavakat, mert nevetségesnek, idejétmúltnak tartják és látom, ahogy keresik a megfelelő kifejezést arra, amit éreznek. Ami ugyanaz, amit elődeik éltek át válságos időkben… Nem akarnak úgy hősök lenni. Nem választ el minket egymástól tulajdonképpen semmi más, csupán az idő különböző szeleteiben való helyzetünk…
Igen, a színház él és élni fog. S bár 2019-ből nézhetek vissza arra az általam nem ismerhetett periódusra, és azóta tudjuk, hova „fejlődhet-alakulhat” a színházi ízlésvilág, a remény megerősödik bennem: semmi sem vész el örökre, csak minden új ruhát ölt.
Gratulálok a „jövőből” a sorozat készítőinek: Sarkadi Zoltánnak, Fazakas Csabának.
- augusztus 4. 2019
