A 10. Kolozsvári Magyar Napokon az EMKE által Kötő József születésének 80. évfordulójára rendezett emlékkonferencián felolvasott tanulmány.

Én nem tudtam azt, hogy őt ennyire foglalkoztatta ez a téma. Én csak megjelöltem azt a kérdéskört, amiben mi közösen, érintve voltunk. De hogy ennyire egy szellem itassa át gondolatainkat, nem is gondoltam. 

2019-ből nézek vissza a közelmúltra. Hiszen most történt, ha el is halványodtak az események pontos körvonalai, a lényeg nem módosult. A hely szelleméhez illően, megfelelően…, de mi is az tulajdonképpen? 

Kötő Józsefet alig ismertem, mégis maradandó benyomást gyakorolt rám a múlt század 70-es éveiben. Nem volt különös, sem rendkívüli személyiség. A funkciója szerint akkor még irodalmi titkár, dramaturg. A színház volt izgalmas, ő pedig mint a színház tartozéka, a húszas éveimben.

Nem azt mondom, hogy talán – biztosan tudom, nincs annál fontosabb, mint a hatás, amit gyakorolhatunk egymásra. Bárki, bármivel, bármiért. Ha nem indul el a golyó, nem is érhet célba. Ő egyike volt azoknak, aki meglökte. 

Elhangoznak néha mondatok, amik megütik füledet, egész életen át visszhangoznak benned. Iránytűk, igazodási pontok. 

A szereplők virtuálisan adottak, mint egy színpadon. Kötő József, a színház irodalmi referense, akinek a véleménye befolyásolhat bizonyos általam még nem teljesen értett folyamatokat, Saszet Géza, színházi könyvtáros, dramaturg, filozófus, költő, kinek tudása táplálta szomjas szellemem, Kántor Lajos, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, aki pozícióját tekintve biztosabban rajzolódott ki ébredező érdeklődésem terében, és Molnár Gusztáv filozófus, aki egy Bretter Györgyről tartott értekezésében az említett fogalommal folyt bele a most említett történetbe: Genius loci. Ennek a fontosságáról beszélt. „Ez az a viszonyulási pont, ahol magunkra találva elindulhatunk – fordítom magamnak a meghatározást, és idézem a Vadász Zoltánnal készült interjúm bevezetőjéből 1983-ból, – mindenkinek van ilyen „helye”, rendszerint a szülőföld, még szűkebben a szülőváros, az utca, a házak, a barátok…” 

Már színésznő voltam. Nem véletlenül fogott meg a kifejezés. A helyemet kerestem. A helyem a szülővárosom, ami nem fogadott vissza. Ezt kerestem Székelyföldön, amit akkor még nem éreztem a magaménak.

A genius loci értelme számomra később kezdett kibontakozni, amikor Kötő József egy közös beszélgetés alkalmával felkapta a fejét és elismerte: „vidéken is születhetnek olyan dolgok, amik az egész világra érvényesek”. Visszaölelt mondatával Kolozsvárra. De ettől nem voltam otthon Székelyföldön. Mélyebb jelentését csak akkor ismertem meg, amikor az országot hagytam el, a helyemet keresve… Ezeken a stációkon keresztülmenve nyílt meg lassanként a fülem s a szívem Isten iránt. 

Még spilhóznis színész voltam, de már kidugtam a fejem a homokból. Gyakran találkoztam Kötő Józseffel Kolozsváron, Saszet Géza társaságában, a színház könyvtárában, a Korunk szerkesztőségében is. Emlékszem, nyitottan fogadta a színészinterjúkat, (A színész műhelye – Korunk 1983/2), majd a vidékről Kolozsvárra merészkedő előadóművészt  is (Az éden elvesztése; Kányádi meséi, verseiből összeállított Gyermekhangra). Így került szóba a hely szelleme is, ami engem, mint szülővárosomból elszakadtat, igen foglalkoztatott. A kifejezés, amit először Molnár Gusztávtól hallottam, mélyen megragadott. Szellemi kincses városomból ismeretlen helyre kényszerült, kezdő lépésekkel bajlódó színészként nehezen találtam meg azt az érzést, amiben könnyebben nyílik-virágzik ki az ember. Nem tudtam mi bajom, de a genius loci kifejezés rávilágított és derengeni kezdett. Ismerni kell a hely szellemét, ha meg akarod magad értetni, fel kell feltérképezned azt, ahol vagy. Hogy megtalálhasd benne a helyed, ahonnan felröpülhetsz… 

Akkoriban sokkal elszigeteltebben élhették kulturális életüket a magyar nagyvárosok színházai, amelyek között Sepsiszentgyörgy mindenképpen kisebb, fiatalabb volt. De születtek olyan előadások, alkotások, amelyek a kolozsvári értelmiségi-, művészkörök figyelmét is joggal keltették fel. Több ilyen volt, most csak a Színházi Kollokviumokat említem, amire nem tudták nem felkapni a fejüket a neves kultúrszemélyiségek, a rangadó, a minőségi szavatosság pecsétjét tevékenységünkre ráütő kritikusok, színházi szakemberek. 

Kötő József egész lényéből áradt a megértő, baráti rokonszenv. 

„Vidéken is lehet széles spektrumú, látású, gondolkodású az ember. Vidéken is születhetnek világraszóló előadások, rendezvények.” Megállapításában benne volt az (újra)felfedezés frissessége, a remény, a biztatás, a hit, hogy mi sem vagyunk leselejtezhetők. Mernünk kell megnyilvánulni, és ezt távolibb helyeken is megtehetjük, mert elhallszik majd messzebbre is a szavunk. Mondta mindezt a rendszervált(oz)ás előtt, a dühöngő kommunizmus éveiben. Össze lehetett dugni a fejünket, be tudta ölelni egy megengedő, felemelő, elismerő mondattal a kultúra „végein küszködő apostolokat”. És itt azokra a színésztársaimra, előadásainkra gondolok, akiknek-amelyeknek híre mehetett Erdély, de Magyarország nagyvárosaiba is. 

/Nem voltam közeli barátja. Amikor kitelepültünk eljutott hozzám csalódottsága is. Amiatt is, hogy az itthon maradottak dolga sem könnyebbedett. Igazát is értem, fájdalmát is átéreztem, magam is majdnem felugrottam a vonatra december végén, ’89-ben / 

Egy életre megjegyeztem a genius loci üzenetét. Ehhez Kötő József engem, minket is megerősítő mondata kellett, az a frissesség, ahogy hagyta, hogy rácsodálkozásának mi is tanúja lehessünk. Mint testvérek között. Az ötven évvel későbbi jövőből látszik igazán, mennyire egyek voltunk. Ezért fájhatott annyira, viselt meg mindannyiunkat a kiszakadás. 

A helynek, ahol otthon lehetünk-vagyunk szelleme van. Aki ismer bennünket és megjelölt.

Előbb-utóbb mindenki rádöbben hova tartozik. 

Hamvas Béla szerint a helynek géniusza van. Arca és neve. 

„a kreatív tehetségek egy helyen való összpontosulása” – írja a genius loci-ról Vacláv Smil a Manitoba Egyetemnek cseh származású professzora, a Kanadai Tudományos Akadémia tagja és megállapítja A hely szelleme hetedik milleniumi esszéjében:” hogy hihetetlen számú tudományos nagyság született Budapesten 1898 és 1908 között. Olyan személyiségeket találunk közöttük, akik meghatározói voltak a XX. század tudományos fejlődésének, alapvető stratégiai és politikai átalakulásainak.”

Szilárd Leó fizikus, aki együtt dolgozott Einsteinnel éppúgy, mint Enrico Fermivel, és az első nukleáris reaktort szabadalmaztatta, Budapesten született 1898-ban. Szilárd és Wigner Jenő (szintén a magyar főváros szülötte, 1902-ben) 1939 nyarán együtt beszélték rá Einsteint a Manhattan-projekthez vezető, Roosevelt elnöknek szóló híres levele megírására. Gábor Dénes, aki úttörő munkát végzett a holográfia megalkotásában éppúgy, mint a nukleáris fúzió terén, 1900-ban, Neumann János pedig három évvel később született, ugyancsak Budapesten.

Neumann rendkívüli problémamegoldó képességét, amit a második világháború alatt bizonyított (s aki már hatéves korában fejben osztott nyolc számjegyű számokat) szinte elhalványítja a háború utáni tette a modern számítógép előfutárának megalkotásával.

Az 1908-as születésű Teller Ede e csoport egyetlen ma élő tagja. Nevét örökre együtt fogják emlegetni Amerika első termonukleáris fegyverével és azzal, hogy később szószólójává vált a ballisztikus rakéták elleni védelmi programnak.

Ha egy kicsit még visszamegyünk az időben és ragyogó elméket keresünk a fizikán kívül is, a budapestiek köre még jobban kitágul, hogy csak a legnagyobbak egyikét, Kármán Tódort (1881-1963), az aerodinamika és az aeronautika egyik úttörőjét említsük, akinek kutatásai új korszakot nyitottak a hangsebesség alatti és feletti repülésben egyaránt. Folytathatjuk a sort Szent-Györgyi Alberttel (1893-1986), aki miután izolálta az aszkorbinsavat (amiért 1937-ben Nobel-díjat kapott), azonosította az aktint és a miozint, az izom-összehúzódásért felelős fehérjéket; Polányi Mihállyal (1891-1976), aki nemcsak kiváló fiziko-kémikus volt, hanem nagyszerű közgazdász és filozófus is; Arthur Koestlerrel (1905-1983), a briliáns íróval, aki a XX. század nagy politikai és tudományos földindulásainak egyik legélesebb tollú krónikása volt.

Amellett, hogy e személyiségek mind ugyanabban a városban születtek, egész sor egyéb közös vonást is találunk bennük. Többségük a város németül beszélő zsidó családok lakta negyedéből származik, de például Szent-Györgyi gazdag földbirtokos család sarja, Gábor Dénes apja pedig egy bányavállalat igazgatója volt. Mindannyian elhagyták szülőhelyüket, és német (elsősorban berlini vagy karlsruhei) vagy svájci egyetemekre jártak, s végül mindannyian vagy az Egyesült Államokban, vagy Nagy-Britanniában kötöttek ki.
A köztük lévő különbségek nem kevésbé számottevőek. Hármójuk (Szent-Györgyi 1937-ben, Wigner 1963-ban, Gábor Dénes 1971-ben) Nobel-díjat kapott. Szilárdot, aki rengeteg dolog után érdeklődött, és sosem ragadt le egy helyen, nem ismerték el eléggé a tudományt alapvetően meghatározó tevékenységeiért. Kármán, Neumann és Teller pedig sokat tettek azért, hogy az Egyesült Államok a második világháború után a világ vezető hatalma lett.

E jelenség egyetlen tényezővel aligha magyarázható. Budapest az idő tájt nem az egyetlen város volt az Osztrák-Magyar Monarchiában, ahol pezsgett az alkotószellem. Az első világháborút megelőző évtizedben Bécsben éltek és alkottak olyan nagyszerű elmék, mint Sigmund Freud, Gustav Mahler, vagy a fizikus Ernst Mach. Eközben Prágában ott volt Franz Kafka, a festő Alfons Mucha, a költő Rainer Maria Rilke, és 1911-12-ben ott élt Albert Einstein is. Egy sor tényező, melyet Neumann, mint Budapest-jelenséget említ, jelen volt a másik két városban is, de végül is csak a budapesti csoport hagyott egyedülálló nyomokat a történelemben.

Václav Smil (Nature, 2001. január 4.) 

„A hely szelleme – a genius loci – egy vidék, város vagy szűkebb környezet sajátos légköre, hangulata….”( Kari Szabolcs okleveles szerkezettervező-építészmérnök: Genius Loci – A hely szelleme) 

Hogy ki vagy, kivé válsz, milyen küldetést vállalsz fel, - erről szól az életünk.

Innen indulva kezdtem megérteni azt az embert, akivé Kötő József lett.

„…Tanár, színháztörténész, színházigazgató, oktatási államtitkár, parlamenti képviselő, az erdélyi-aradi-szórványmagyar művelődési élet rendszeres pártolója. Életpályáját a közösségért való önfeláldozó és példamutató munka jellemezte. 1991-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alapítója, főjegyzője, 1998-2008 között országos elnöke, majd főtanácsosa. A közművelődésben szerzett érdemei vitathatatlanok. Nemzete sorsáért aggódó értelmiségiként és cselekvő tisztségviselőként felelősséget érzett a köz ügyeiért, életét a köz szolgálatába állította…” (Megemlékezések róla halálakor)

Az emberből egyszer csak politikus lesz.

Mikor dől el, nem tudni.  Talán erre született. Erdélyben enélkül nem is lehet élni. Átpolitizálódik az egész lét, akkora a nyomás mindenkor. És amikor megérik a helyzet, amikor fel lehet lépni a világ politikai színpadának deszkáira, akkor megteszi. Felismeri, erre predesztinált. Kibontakozik minden addig kényszerűen elfojtott tehetsége és megírja azokat a röplap-, felkiáltás-, hívó szavú program-kiáltványait, amivel nemcsak feltérképezi, bemutatja az erdélyi magyar kulturális élet, kisebbségi-nemzetiségi léthelyzetét, hanem irányt is mutat. Talán nem is akadt ilyen fűtötthangú, szerelmes lelkes, Petőfis indulatú politikusa Erdélynek a rendszerváltás körüli években… Mint aki nem az ötvenes, hanem a húszas éveit tapossa, forradalmas lélekkel. Mert a rendszerváltás a lelkekben bizony megtörtént. Leszakadtak a régi gátak, a zsilipek felnyíltak és kiáradtak a régóta visszatartott indulatok. Kötő Józsefből a nemesebb fajtából valók. 

Kapkodta az ember a fejét, ha követni akarta határon túlról, mi zajlik a szülőföldjén. Csak visszalátogatva szédült bele az állapot kuszaságába. Mert nem találta helyén, és nem tudta milyen helyeken is keresse régi barátait. Ki áll a dombon, ki áll a hegyen, ki van a völgyben… Kivel merre lehet menni.

Egyet biztosan éreztetett vele az elhagyott föld: nem tartottál ki, hűtlen vagy. 

* 

Bevallom, igazán most ismerkedem vele. Menet közben című válogatott cikkeiből készült kötetében olvasom: irodalomtörténésznek készült, de pár éves tanügyi ténykedése után a színházhoz került dramaturgként. Kutatói szenvedélye a színház és drámatörténet áttekintése után pályamódosításra ösztökélte. Rájött, hogy „a Hamupipőke sorsban senyvedő dráma- és színháztörténetünk feltáratlan eredményeit közművelődésünk élő és ható kincsévé kell tennünk.” -fogalmazza meg a Korunkban (1988/5).  

„Öt évig tanár voltam Zsobokon, nagyon keserves volt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülök ki belőle. Színház iránt érzett vonzalmamat úgy éltem ki, hogy színjátszó csoportot irányítottam a faluban. Tulajdonképpen itt történt meg végleges eljegyzésem is a színházzal: Kolozsvárra hívták továbbképzésre azokat a tanárokat, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak. Senkálszky Endre, Orosz Lujza és Bereczky Júlia tartotta az órákat, és lassan partnerükké fogadtak. Ők képeztek engem a színpadi munka rejtelmeire, én pedig tájékoztattam őket arról, ami külföldön, a színházak világában végbement. Akkoriban jelentős szemléletváltás történt, megfogalmazódott a látványszínház igénye. 1965-ben elhunyt Hobán Jenő költő, a kolozsvári színház irodalmi titkára, jelentkeztem a versenyvizsgára, és én nyertem el az állást.”- nyilatkozza Nánó Csabának 2015-ben. 

Pályája színházi vonalon egész az igazgatói székig ívelt. Akkor lett azzá, amikor a korszak legforróbb éveit élte a rendszerváltozás szülési fájdalmaiban. Minden megrendült, megdőltek régi hiedelmek, úzusok, a változások begyűrűztek az élet minden területére. Közhelyeket kénytelen az ember újra és újra megfogalmazni, megérteni a válságos idők természetét, okait, következményeit, benne saját szerepét. 

Kötő József írásai, pályamódosításai bizonyítják, hogy a legteljesebb mértékben a változtatás, az aktív cselekvés, a tenni akarás embere volt, legjobb meggyőződése szerint. Színházi vonalon indult a társadalmi rendszerbe való beavatkozása… 

Hiszen a színház az a művészetek közül, amelyik a legérzékenyebben reagál arra, ami körülveszi. Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne szóljon a korához. Mert csak jelene van. Holnap is az lesz, Tegnap is az volt. 

Így hát az idők vajúdásaira legérzékenyebben a színház membránja rezgett be. Elégedetlen színészek, visszafojtott rendezői, alkotói kezdeményezések, betiltott előadások tetézték a nehézségeket, ami, akárcsak a társadalomban, végül itt is robbanáshoz vezetett. 

Benne voltam. Fojtogatott a megszokás hatalma, gyötört az újat alkotás vágya, a magam megmutatása, a világ megváltoztatása.

Különböző eszközökkel operálhat a művész, kinek mi van a kezében. A rendezőnek nagyobb terepe van, de nincs akkora, mint egy színházigazgatónak. A színész e felépítményben legalul van, ezért minden súly rajta. A változásokat is ő viseli a legnehezebben, mert ő a fogaskerék. Gyakorlatilag ő az állandó működő a szerkezetben. Ha elkopik, vagy kiesik, az egész csikorogni kezd, vagy szét is hullhat.

Nem folytatom a hasonlatot, nem is illik a művészethez, sokkal nagyobb horderejű eseményeket kellett átélnie.

De megváltozik egy színház egész nyelvezete. Alkalmazhatatlanokká válnak régi beállítottságú színészek. Meghalnak olyanok, akikkel könnyebb lett volna változásokat elérni. A legnehezebb a fejekben módosítani a művészi tudatot. Tudomásul vétetni, hogy ami eddig így működött, az már nem működhet ugyanúgy.

Nemcsak színpadi ízlésvilágról van szó, hanem világnézetiről is, az élethez való hozzáállásról. Emlékszem lelkesedésemre az új színpadi nyelv, a Grotowski hatásra, ami eljutott hozzánk Sepsiszentgyörgyre is. (G. Büchner: Woyzeck-T.G. első rendezése még főiskolai hallgatóként) Nem tudtam, nem is akartam kivonni magam alóla. Le akarta rázni az ember a beporosodott színházi automatizmusokat. 

(Azt nem gondolta senki, hogy ezzel a gyereket is ki lehet önteni a vízzel együtt…) 

Nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy mértéket tarts, ha változtatni akarsz a szokásokon. Kötő József is tele volt azzal az akarattal-kívánsággal, hogy a régi rendszer bukása után nem csak a társadalmat, a színházat is újra kell gondolni. Így ír erről: 

„A színház azáltal, hogy számos társművészetet ötvöz, új minőséget teremt, s a társadalomról, az emberi lélek mélységeiről és magasságairól az egyik legösszetettebb képet festi az ábrázoló művészetek közül. Filozófiai, esztétikai iskolák számára a színház kísérleti teleppé, az egész emberi közösséget nemesítő tanok laboratóriumává vált. … A színház számos konvencióját sorolhatnánk fel az állandóan alakuló eszköztár példájaként. Vizsgáljuk a színész és közösség kapcsolatára vonatkozó szabályokat. … A változások mögött az emberi megismerőképesség kiteljesedése munkál, új világlátás új konvenciókat termel. … minden kornak meg kell vívnia a maga „Hernani-csatáját”… Mit tehetünk mi, hogy ne legyünk az előítéletek rabjai, magatartásunk ne váljon az emberi megismerőképesség korlátjává? … az információrobbanás hatalmas volumene az egyén számára szinte követhetetlenné vált, … Fel kell adnunk az enciklopédikus műveltségeszményt, s a dolgok „világnézeti velejét” felismerve váljunk nyitottá minden korszerű tanra és eseményre.” (Korunk, 1989/6) 

Hirdeti a megújulást, felmérve a szűk állapotok után kitárult világ lehetőségeit, megerősítve a korszerű műveltség eszményének elsőbbrendűségét az elmúltak fölött. „…ismerjük el a konvencióteremtés jogát, hisz a valódi értékek katartikus ereje amúgy is szétválasztja az ocsút és a tiszta búzát.” A kultúra Hamupipőkéje vagy szellemi körforgásunk része? című cikkében ezt a kérdést járja alaposan körül. „a színház interpretáló mesterségből autonóm művészetté vált, amely öntörvényei szerint közvetít üzenetet a világról.” Korunk 1989/11-12

Teljes mellszélességgel kiállt az új rendezői stílus mellett: „Csak semleges színházat nem szabad művelni, amely megelégszik a langyos középszerrel. Vagy nagyon jó előadásokat produkálunk, vagy brettli-színházat „csinálunk” a gazdasági eredményekért, középút nincs.” 

 Radikális kijelentés. 

Örök kérdés ez, ő pedig nem fordíthat hátat az új szelek bátor parancsának, annál inkább, mivel a régiek megposhadtak. Színházi vonatkozásban, pár rendezői kísérletet leszámítva a jövő útját Harag György, majd Tompa Gábor jelölte ki, a kolozsvári Állami Magyar Színház életében. Le kellett morzsolódnia – kegyetlen megoldást választott ehhez a színház vezetősége – a régi iskolán felnőtt, kiteljesedett művészgarnitúrának.

Tompa Gábor 1981-től tagja a színháznak, igazgatását 1990-ben veszi át Kötő Józseftől, aki politikai pályára lép. Az új szelek már az ifjú T.G. első rendezéseivel megjelentek, amit tökélyre fejlesztve, az egész világ elismerését megszerezte, s ami azóta is töretlen. A színházat pedig a siker legitimálja. Hogy ez a siker kinek szól, kinek az érdemein alapszik és milyen célt szolgál – az külön téma. Tény, hogy a rendszerváltás, illetve a forradalmi hangulat okozta, s a régi évtizedeket átfogó totalitárius társadalmi berendezkedés lesöprése a történelem színpadáról olyan szellemeket engedett szabadjára, amiknek a természetét senki sem ismerhette. Szabadságra vágytunk, és ezzel a szabadsággal tanultunk élni. A hogyan, a lehetőségek ki- és felhasználásának pedig következményei voltak. Amelyeknek nem tudott mindenki örülni. 

Úgy érzem, mintha Kötő József felismerte volna: nagyobb volumenű változásokra van szükség, aminek ő színházigazgatói pozíciójából nem tehet eleget. Olyan helyre kell állni, ahol az egész átalakuló társadalomért munkálkodhat. Mindig mozgalmi ember voltam – vallotta egyik interjúban. 

Útja egyértelműen vezetett a politikusi pályára. 

Menet közben című kötetéből megismerem a magyar nemzetiségért, hazájáért, társadalmáért szerelmes forradalmi hévvel küzdő embert. Már a szabadság első mélylélegzetvétele előtt kimondja és büszkén hirdeti a nagyenyedi Bethlen Kollégium örökségét, tanítását, szellemiségét. 

Olyan hangot-nyelvet hallok Kötő Józseftől, amihez foghatót rég nem olvastam. Sorait –életének fordulatai igazolják. Szépreményű irodalomtörténésznek indul, majd eljut az igazgatói székig. Tökéletesen azonosul a megfiatalodó színházi stílussal, meggyőződéssel támogatva a Tompa Gáborral megjelenő változásokat. Nem tudom mennyi köze lehetett a régi korosztály kényszerű nyugdíjba kerülésében, eltávolításában – talán sok, talán semmi. Hogy nem hagyta közömbösen, írásaiból derül ki, amikor ideológiai értelmezéseinek kötetnyi cikkét publikálja az események (és benne saját tettei rugóinak) megértetésére. Valós problémákról, megoldandó kérdésekről ír, amiket ismertem.

Hogy erejét meghaladták, megpróbálták, vagy felismerte, többet is tehetne ezeknél, az mutatja, hogy arra az útra lép, ahonnan úgy véli, többet tehet a változások életbeléptetésének sikeréért. 

Hogy ez nem lesz mindenki számára egyértelmű, számolt vele. Kiáltványízű cikkeit olvasva forró szívvel küzdött, nemes ügyért. Ennél magasztosabb talán nincs is, mint a nemzetért, nemzetiségért, a népért kiállni, utat taposni, verni – szinte hallani, amint szavaival lépésenként, olykor ismétlésekkel nyomatékosítja is a szükséges, de sajnos hiányzó ismereteket, amiket az elmúlt évtizedekben kimostak az agyakból, vagy bele se kerülhettek. A nemzet, a nép önazonosságának tudatát, saját kötelezően megismerő múltunkat, annak sajátosságait, transzszilván hagyatékunk ismérveit idézi és fogalmazza meg újra, meg újra. Harca már nem csak a kultúráért, hanem a társadalom egészének megváltoztatásáért, a helyes útra való visszatereléséért történik. 

Nézem a róla készült fotókat különböző rendezvényeken, látom rajta az elszántságot. És emlékszem kicsit meghajló testtartására csoportos találkozásainkon. Előzékenyen átengedi az elsőbbséget mindig. Kissé félszeg magatartását testi fogyatékosságának tudtam be, mikor nagy későre észrevettem, hogy általában zsebre dugott kézzel beszélget. De a lelke nem volt félszeg! Az általa idézett magyar és erdélyi magyar kiválóságoktól idézett sorok bizonyítják ezt. Nem csak rövid időre fellángoló, pitypangvirágzású volt. Kitartóan művelte a főket, harcolt írásban, élőszóval azokon a helyeken, amelyeket az erdélyi magyarság Európában elfoglalandó helyzetének megváltoztatásáért betöltött. Hogy égesse belénk, amennyire csak tőle telik, nem vagyunk sem kisebbek, sem rosszabbak a többinél! És ahova én pontot tettem volna, ő felkiáltójelet rakott. Széleskörű társadalmi érzékenysége átfogta az egész erdélyi, magyar kulturális és történelmi örökségünket. 

 „Erdélyben nemcsak a műveltséget tekintették országmegtartó erőnek, hanem kötelező korparanccsá vált az erdélyi lélekkel, európai szemmel való világlátás is.” – írja (248 old.)

„S még egy vonását ki kell emelnünk ennek a hagyománynak, a toleranciát. Nem véletlen, hogy a világon először Erdélyben iktatták törvénybe 1568-ban a lelkiismereti (vallási) szabadságot. Bethlen és Apafi valláspolitikája toleráns volt, fejedelmi szóval biztosították a tanítás szellemének szabadságát.”- írja Az erdélyi magyarság történelmi küldetése c. fejezetében.

Mert a kisebbségi-nemzetiségi státusz nem változott, az erdélyi magyarságnak megfogyatkozott és lebutított állapotából kell újra felverekednie magát az őt megillető szintre-színvonalra. Értem ezalatt a biblikus örökséget, az Ige szabad tanulmányozását és azét az irodalomét is, amelyik ezt felvállalta. 

Ezt a nemzetet (nemzetiséget) felemelő harcot-munkát érzem minden egyes cikke után. Ezt a mindannyiunkért fogalmazó költői lelket.

És hívhatják bármilyennek a pártot, aminek színeiben képviselte a népet. Zászlóján a transzilvanizmus volt a csillag, mint a megmaradás ideológiája kisebbségi helyzetben. 

Ez a genius loci üzenete. A helynek a szelleme, ahol születtél, ahol otthon vagy, ahol tennivalóid vannak. 

Kötő József visszanyúlt az egyházi, bibliai örökséghez. A transzilvanizmus szelleme nagy időkhöz méltó nagy nemzedéket nevel. Mikor 1995-ben Udvarhelyen a Márton Áron téren összesereglett Erdély magyar közösségének nemzetgyűléséről írt cikkét olvasom – csak elámulok azon, mekkora tűzzel éghetett szívében az a szellem, ami megíratja vele: „Felemelő és erőt adó látvány volt, amint a Partiumtól Gyímesekig, a Bánáttól Máramarosszigetig terjedő térségek küldöttei hitet tettek az anyanyelv és az anyanyelvet művelő intézmények megőrzése mellett… őrzők vigyáztak a strázsán, fennen hirdették: önazonosságunkhoz való jogunkat alku tárgyává nem tettük és nem tesszük soha! Világgá kellett kürtölnünk szent elhatározásunkat, mert az új tanügyi törvény rá akarja tenni a koronát a közel háromnegyed évszázaddal ezelőtt megkezdett elnemzetlenítési folyamatra. Nagy idők járnak Erdély-szerte. A hely szelleme adott erőt ott, azon a téren. Márton Áron püspökünk mondotta: nagy időkhöz nagy nemzedék kell.” 

Kötő József lelkészi, prófétai szavakkal buzdítja a magyarságot. És ehhez az indulathoz a színházban zajló változások is hozzájárultak. Mert csak akkor vághatjuk ki a változtatások nagy indulatában született vadhajtásokat, ha biztos alapon, kősziklán áll erkölcsi meggyőződésünk. Az új sosem rúghatja fel az alapot, ehhez viszont meg kell ismerni azt, belőle kell gyökerezni, hogy ne sodorjon el mindenféle szél nagy viharokban. 

„Új életformánkká kell váljék, - írja a közösségben való gondolkodás. Lelki megújulás nélkül az új életforma nem valósulhat meg. Mostani megmérettetésünk jegyében hirdessük meg nemzeti közösségünk erkölcsi megújhodását. Az erdélyi magyar élet igazi sorsvállalóinak csak azokat tekinthetjük, akikben a szeretet, a szolgálat, a helytállás és áldozni tudás sorsformáló erővé válik. Létszükségletünk az életformaváltás, mikor a Káin-szemlélet egyeduralkodóvá tételén munkálkodnak. Pusztítsd el, ami akadályozza hegemóniádat, hirdetik az újkori Káinok. Minek nevezhető, mikor egy közösség megmaradását szolgáló művelődés szellemi műhelyeit, az iskolákat szüntetik meg, felszámolják a felekezeti oktatást? Azokat a hajlékokat rombolják le, ahol, megtanulhattuk a megmaradás Igéit! Az Ige pedig csak anyanyelven szólhat. Anyanyelv nélkül a senyelvűség, a léleknélküliség állapota következik, a beletörődés, a megszokás életmódja jön el. Ezt nem vállalhatjuk. Legyünk hát nagy időkhöz méltó nagy nemzedék!”

Szigeti Turmix, 1995. szeptember 22.

 A hely szelleme a transzilvanizmus szelleme, mint a megmaradás ideológiája kisebbségi helyzetben – fogalmazza meg s egész fejezetet szentel a kérdésnek, Makkai Sándort és Kós Károlyt említve, konklúzióként Németh László gondolatához is nyúlva: a kisebbség megmaradásának záloga az elitté válás. A minőség forradalma – teszem hozzá. 

És a kiáltvány nem változott, Kós Károlyék prófétai üzenetét magáénak vallja: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája!”

Németh Lászlót, mint a hely szellemének másik prófétáját idézi, ajánlja: „… itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk”.  És a gyakorlati megoldás Krenner Miklós, a huszadik századi magyar publicisztika egyik legmarkánsabb személyiségétől érkezik, írja Kötő, aki „a kolozsvári Ellenzékben közli írását a Duna-Európa népei összefogásának szükségességéről.” 

Mindez még Románia uniós csatlakozása előtt jelenik meg, azóta más jellegű gondok festik az eget komorabbra. 

Könnyű dolga van annak, aki a már megvalósult uniós tagország állampolgáraként tekinthet vissza azokra az ideákra, amelyekért akkor és most is küzdenek. Sok gondolatot, célkitűzést, felismerést tartalmaz, amit meg kell(ene) valósítani. 

 Ami számomra releváns, hogy a „kultúrát nem csak, mint az életnek egy területét, hanem mint a nemzeti stratégiák bölcsőjét nevezi meg. A demokrácia próbakövének pedig a szubszidiaritás elvének alkalmazását tartja, a kisközösségek jogának elismerését sorskérdéseik eldöntésére.” Példáknak Ady Endrét, a Holnaposok szellemi műhelyét hozza Nagyváradról, Szegedről Tömörkényt és Móra Ferencet, nagy példának pedig a székely Tamási Áron egész életművét, „ami egyetemes emberi látleletté szélesedett” (253.old.) Aki: „A sajátos és egyetemes szintézisét teremtette meg, a XX. századi európai drámairodalom alapműveit alkotta meg. Nevét együtt emlegetik a modern színpadi irodalom nagy újítóival, Garcia Lorcával, Giraudoux-val, Claudel-lel. … közös vonásuk a nyitottság… A figyelni tudás saját értékeinkre és a civilizált világ szellemére…” Azóta kicsit változott a civilizált Nyugatról a véleményünk, de az irány és a szándék tiszta és egyértelmű: „Herder elveinek kell érvényesülni: egyenlő rangon kell megbecsülni kis és nagy népek kultúráját.” 

Kuncz Aladárt idézve ismétli: erdélyi lélekkel és európai szemmel élj. És szól a térség sajátos vonásáról is: „Az államhatárok egyetlen közép-európai formáció esetében sem esnek egybe az etnikai határokkal. A kultúrák keverednek egymással, a művelődési régiók határai elmosódnak. Itt politikai nemzetről szólni feszültségszítás nélkül nem lehet, régiónkban csak kulturális nemzetben szabad gondolkodni. Ez is az integráció, új konföderációk létrehozása mellett érvel – írja – amelynek keretében minden nemzeti közösség szabadon megélheti önazonosságát, a beolvasztás ellen megvédheti önállóan kormányzott intézményrendszere, az új gazdasági összefogás alapján keletkező jólét felvirágoztathatja a regionális kultúrákat, s ezek – kölcsönösen gazdagítva egymást – eurokonformmá tehetik a térséget. Bennünket európai magyarrá.” 

Eddig az idézet. Hogy mit tudott kezdeni ezzel azóta Európa, Erdély, Magyarország – tudjuk. De reménykedünk. 

Kötő Józsefnek nagyon praktikus, gyakorlati tanácsai, konkrét gazdasági elképzelései voltak a kitűzött célok megvalósítása érdekében. A Magyar Közélet 1993/2 számában nyilatkozza: „Cselekedjünk!... Akkor élünk a történelem kínálta lehetőséggel, ha az önálló cselekvés útját járjuk, és a Deák Ferenc-i bölcsességgel választjuk meg erdélyi magyar közösségünk új útját…. Erre léptünk rá, amikor kormányzati szerepet vállaltunk, háromnegyedévszázados kisebbségi létünk alatt először.” És költői indulattal mondja Szilágyi Domokos verssorai alapján, hogy „kivethetjük önmagunkból a viszály magvát”, idézve a költeményből:

 „ s itt benn és odakint konok/dühvel marják egymást: mit elvet/az egyik, az jó az ellen-/félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet/disznók elé szórjuk, a szellem/őrét hátulról ütjük főbe,/mint se tatár, török, se német nem bírta…” 

Tenni kell mindazért, amit a hely szelleme, a genius loci nyújt és követel. A veszélyekre, akadályokra is nagy elődök példáival int. Erdélyben mindenkoron nagy idők jártak, - írja. – Wesselényi Miklós életpályáját idézve, aki szembe fordult a történelmi árral, mert politikailag tisztán látott, és akkor szabadította fel jobbágyait nemzetiségükre való tekintet nélkül, amikor az évszázados szokásjog ezt mélyen elítélte. Bethlen Gábortól pedig eltanulandónak tartja: önfeladás nélkül, rugalmassággal szerezni hatalmi pozíciókat. Kezdeményező magyarok legyünk – hirdeti Máramarosszigeten 1998 március 15.én.

Elengedhetetlen az önálló magyar oktatási rendszer megvalósítása – közli – az óvodától az anyanyelvű egyetemi és főiskolai hálózatig a szakképzés minden területén. 

* 

Kötő Józseffel a hely szelleméről azóta is beszélhetünk, és beszélhet vele mindaz, aki beleolvas könyveibe. A nagy társadalmi változások reccsenései közepette meg kell hallani a józan, a helyes erkölcsi értékekhez visszakanyarító hangot, a teremtett emberi méltóságot és abból erőt nyerő forrón lángoló nemzet-, szülőföld-, haza-, igazságszeretetet. És, ami mindennek biztos alapot ad: az Isten ismeretet. 

Némi szkepszist illesztenék a végére.

A rendszerváltás forradalmi hevületében, az elnyomás alóli felszabadulás boldog felszusszanásában hajlamos a nemzetiség túlzott jelentőséget, fontosságot, kiemelt szerepet és feltétel nélküli jóindulatot, no meg nagy bölcsességet is tulajdonítani Európának, akitől minket folyton le akarnak választani. De K.J. vallja-hirdeti, öntevékeny, kezdeményező hozzáállásra van szükség minden szempontból, a sorsát a maga kezébe vevő nemzet(iség)re, mert bár reménykednünk muszáj, kibújni nem lehet saját felelősségünk alól. És ha amiben reménykedünk, kiderül, hogy nem olyan tiszta, nem olyan fehér, nem annyira tökéletes, nekünk akkor is a legjobbra szabad csak törekedni. Mert Európa a nemzetek közössége kell maradjon, nem válhat nemzetek fölötti képződménnyé, hiszen így kis csöbörből csak nagyobb vödörbe kerülnénk.

2019, augusztus 16. Kolozsvár