Minekutána leírtam, mi Isten véleménye a gondolatainkról, elgondolkodtam afelől, mit is érnek?

Isten alkalmazkodott az emberhez, miután az evett a tudás fájáról. Haladékot adott neki.

Ha már megkóstolta, legyen ideje visszatérni Őhozzá, a tudása-gondolatai uszályán.

Van egy – gránitkemény – parancsa: akik megismerték Őt, és elpártoltak Tőle, azokat hagyni kell.

Az ember, aki így van, ezután is gondol mindenfélét összevissza, melyekre Isten már nem figyel.

Itt válik nyilvánvalóvá türelme: még nem pusztítja el őket, hátha belátásra térnek.

De már nincs meghallgatás. Az ember pedig öklét rázza az ég felé, mert emlékszik, mikor volt.

Vannak ebben az Istentől lezárt térben, akiknek szava felhallszik, ezek támogatják a „halottakét”.

Azokra nézve, akik még hisznek, Isten könyörülő.

Láttam az embert, mint hangyabolyban sürgő-forgó szellemtelen lényt – magára hagyva.

Akit az Úr elhívott és az visszautasítja, annak vége megégetés, ez várat még magára, a többiért.

Mindezt leírván, elgondolkodtam azon, mit is ér az, amit leírtam?

Ha semmit, a szeméttelep szemétdombjait szaporítottam eszem egy újabb rothadó foszlányával.

2019-09-29