Első találkozás József Attilával (költészetével)

Tisztelt Szerzőtárs!

Nehéz lenne elhinni, hogy ma élő magyar költő valami módon ne került volna szellemi kapcsolatba József Attilával, illetve az ő költészetével. Ezt a fajta kapcsolatot neveznénk „találkozásnak”, ami valamilyen módon akár meghatározó jelentőségű is lehetett az illető költő munkájára, törekvéseire.

A Káfé Főnix portál, több éves hagyományához híven, az idei Magyar Költészet Napja (április 11.) előtt kérdéssel fordul munkatársaihoz, barátaihoz – abban a reményben, hogy tetszőleges műfaji megközelítésben szubjektív választ kap tőlük a költői találkozások, ráhatások mikéntjére: milyen volt, miben állt ez a találkozás?

Felkérésünknek nincs semmiféle terjedelmi megkötése, egyetlen kérésünk csupán, hogy a választ 2020. március 25-éig juttassák el a szerkesztőhöz.

A beérkezett válaszokat szándékunkban áll 2020. április 11-én, a Magyar Költészet Napján portálunkon közreadni.

Köszönettel: Cseke Gábor

A felkérésre többen válaszoltak, az alábbi linken olvashatók:

https://ujkafe.website/?p=89453

Én a saját írásomat másoltam ide 

Nászta Katalin: Nem én kiáltok – a föld dübörög (József Attila)

Vannak mondatok, amiket már csak őt ismételve lehet leírni.
Ezek a sorok ütöttek először szíven. A magyartanárnőnk, aki egyben az osztályfőnökünk is volt, és engem nem szívelt különösebben, szerelmes volt József Attilába. Nem tudtuk, van-e valami valószínűsége ennek, de ezt suttogták az osztályban. Tény, a verseit nagy szeretettel tanította nekünk.
A költő piedesztálon állt számomra, elérhetetlen magasságban. Nem férhetett hozzá semmilyen köznapi történet. Nem is igen tanították az életrajzát. Azon kívül, hogy hol és mikor született, kiknek a gyermeke-fia volt, semmit sem tudtam róla.
Az Óda úgy ragadt belém, hogy szinte tanulnom se kellett. Ez szerelem. Ha mondani kell verset róla, ez jut eszembe legelőször.

„Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.”

Friss. Fiatal. Tiszta. Várakozással teli. Elfogad úgy, ahogy vagy, mindenestől. Kutat, teljesen meg akar érteni-fejteni. Te vagy számára a minden. Lágy és finom, szenvedélyes és igaz. Heves. „Ahol én fekszem, az az ágyad” – ennek nagylelkű vallomását, kijelentését hatalmas súllyal érzékelteti. Egyszerű és csodálatos.
Akkor még csak mondani akartam a verseket, írni később bátorkodtam.
Kategorizálták a verseket: szerelmes versek, forradalmi versek, társadalmi témájú versek. Az első kategóriában az Óda a maximum, amit költő kifejezhet.
Ma is így gondolom.
Teljes szabadságot biztosít neked, akihez szólnak. Teljes odaadást, készenlétet megértésre. Ölelésre. Egy egész életre. Amikor még csak tanulod a járást a fogalmak között, ismerkedsz az érzelmek városában az utcákkal, házakkal, terekkel. Ebben a versben a biztosság, a tökéletes szeretet, életre szóló elkötelezettség, örökké tartó szerelem, hűség csókolgatják egymást. „Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást.” (Zsoltárok 85:11)
Egész életemben arra vágytam, hogy így szeressek, így szeressenek.

A Nem én kiáltok-at 1924-ben írta. Az Ódát 1933-ban. Az Ars poetica-t 1937-ben. Minden versével kész volt a halálra. Talán ez a legjobb ismertetője: minden verse befejezett, kész. Úgy teszi le a tollat, hogy utána akár meg is halhat. Ezt érzem a végén.
Ha senki soha nem írt volna verset, József Attila megteremtette a költészetet. A költészetével a világot nyitotta ki. A szemem a világra, az emberre, az egész mindenségre. Ahogy telik az idő, mind tisztábban látszik: úgy ragyog csillaga, hogy a többi is tőle nyeri fényét.
Ő tanított arra, hogy a költészetnél magasztosabb emberi produktum nem létezik.
Ha őt olvasom, megszűnik íráskényszerem. Megírt mindent, amit érdemes.
A költészet beléköltözött. Kívül van vagy vele születik? Honnan e tudás, e százados? Egyre tisztábban világítanak sorai, ahogy haladok az idő sűrűjében.
Egy költőnek drámai vénával is kell rendelkeznie. A jó vers olyan, mint egy jól felépített színdarab. Előadható. Van felvezetése, cselekménye, bonyodalma, konfliktusa, megoldása, befejezése, összegzése.

CSÓKOLJ, CSÓKOLJ…

Csókolj, csókolj utoljára,
Fehér karoddal ölelj át,
’sz elmegyek már nemsokára
S szerelmed életem ára,
Csókolj, csókolj és ölelj hát.

Már nem csókol! Nincs, nincs sehol
Én eljöttem, – ő – maradott.
Hűtlen-e már? Jaj! mást csókol!
Érzem, más ki néki bókol,
Más visz néki szép virágot.

Úgy kínlódom! Nappal, éjjel
Csak mindig reá gondolok:
Vaj’ kit csókol most ő kéjjel,
Szembe szállva reményemmel,
Hisz tőle oly távol vagyok!

Itt van a boldog pillanat:
Hozzá, haza repülhetek!
Oly lassan halad a vonat,
Oly gyorsan tűnik le a nap!
Viszontlátom-e őt? Egek?!

Hála Isten! Honn vagyok már!
Szívem pattanásig feszül
S azt dobogja: Tán nem is vár!
Csönd fogad, az óra is áll
S szemembe egy porszem repül.

Csókolok egy hideg kezet,
Zokogástól reszket vállam:
Azt hittem: hűtlen, rászedett,
Pedig csak engem szeretett
S szíve repedt meg utánam.

(1921. ápr. 11.) 16 évesen írja ezt a versét. De a Szeretném, ha vadalmafa lennék-et is.

Vagy ezt:

EGYEDÜL

Egyedül fogok én állni a világon.
Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.

Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,
Aki büszke arra, hogy mellette állok.

Aki míg én alszom őrködik könnyezve,
És ha ébren vagyok, kacagó a kedve.

Aki szeret engem, aki meghal értem
S még akkor is szeret örök-visszatérten.

S nem fog borulni le rám senkise sírva,
Ha majd távozom az örök-néma sírba.

(1921. szept. 24.)

Ezen a napon 5 verset írt. Ez volt az utolsó:

AKKOR

És akkor zuhogott, csattogott, villámlott
S akkor kerültem messze szobámat
És akkor őrjöngtem, szidtam a világot
S akkor tiport legjobban a Bánat.

S akkor imádkoztam, követeltem, kértem
És akkor sírtam szívből igazán
S akkor bánó szívvel meggyóntam, megtértem,
Mert akkor halt meg egy lány, egy leány.

Nem tudom, velünk születik a költészet, vagy kiválasztatunk rá, tény: József Attilát ágára tűzte, soha senki nem lobogott úgy, mint ő. Egy volt a verseivel. Nem színjátszott, nem. Az volt, amit írt. Ezért szeretjük annyira. Nem öregedett meg, fiatal maradt, olyan, amilyenek mi is szerettünk volna lenni, vagy maradni. Nem mérlegelt. Bátran a világ szemébe kiáltotta, mit gondol, mit érez.
Igen, a költészethez bátorság kell, a bátorsághoz ember, az emberhez szív, a szívhez isteni indulat. Mind megvoltak benne.
Időrendben kezdtem böngészni életművében. 11-12 évesen írja a Kedves Jocó: De szeretnék gazdag lenni – kezdetűt.
Havonta ír verseket, egy nap négyet, ötöt is. Jó verseket. 16 évesen már mindent tud a költészetről.

AJÁNDÉK

A szívem hoztam el, csinálj vele
Amit akarsz. És nem tudok mást tenni
És nem fáj nékem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.

Oly fényes az még, mint új lakkcipő
És lábad biggyedt vonalára szabták.
De ruganyos, mint fürge gumilabdák
És mint a spongya, mely tengerbe nő.

Két fájó karral nyújtom mostan néked
És fáradt, barna szóval arra kérlek
– Ha eltiporsz is füvet, harmatost –

Ha elszakadt a lakktopánka egyszer
S ki megfoltozza, nem terem oly Mester:
Az uccasárba akkor se taposd.

(1921)

A GYEREKSZEMŰ ÉLET-TAVON

Eveztem én az élet kék taván.
(Remegtem éles alkonyatkor egyszer,
Mivelhogy nincsen semmi kabbalám

S de furcsa állat a magános ember,
Szeretne látni büszke partokat
S kilépni egyre soha-soha nem mer,

Csak messziről tár kapzsi karokat.)
A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet
(Avar királyfi volt a gondolat):

Pihen alattam a tajtékos élet,
Egy vén öreg a parton gödröt ás:
(Gyerekszem volt, de mélye feketéllett.)

Riassza fel hát könnytelen csapás!
Az ingó lécen bátoran megálltam
S elém bukkant a vízi-óriás.

Ajkát tartotta. Remegett az állam:
Ha csókolom, a vérem nem hevül.
(A partok égtek rőtszakállú lángban.)

Aztán eltűnt, otthagyva egyedül.
S én még sokáig megkövülve vártam
S úgy vert valami itt bennem, belül.

(1922 első fele)

És 32 évesen írja meg, fél évvel halála előtt a Születésnapomra c. költeményét. Minden verse úgy tökéletes, ahogy van. József Attila Versnek született. És ha életében nem szerették, kellemetlennek tartották, zavaros fejűnek – a verseit hozhatjuk ellenérvként, védelméül, magyarázatul. Ki költő akar lenni, nem szeretne nála kevesebb lenni.

ARS POETICA

Németh Andornak

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás – fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők – mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kísérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

(1937. február-március)

Vannak mondatok, amiket már csak őt ismételve lehet leírni.
Ha soha senki nem ír több verset, az övéi elegek. Megírt mindent, amit versben meg lehet. Nem tudom, mi változott volna, ha személyesen ismerem. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy a költőket elsősorban olvasni, érteni kell, és a versein keresztül szeretni, amiket csak ő írhatott meg. Nem számít, mennyire volt elviselhetetlen, vagy szerethető. A lelke lényegét hagyta ránk, ami többet ér egy emberi életnél. Ahogy írta: Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní-/ tani!

Jó lenne, ha mindig úgy tudnánk befogadni a verseit, ahogyan ő nekünk megírta azokat. Olyan nyitott szívvel, szellemmel, ahogyan ő osztotta meg az egész világgal. Úgy tanít meg szeretni ahogyan csak a költő képes:

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.”

(József Attila: A Dunánál – részlet)

2020.03.16 -18.