https://www.facebook.com/141609979211027/videos/259948482017860/ 

A csomagolás mindig számít. Ezt a ’90-es években hallottam először egyik zalaegerszegi barátnőmtől. Bármi csekélységet adott ajándékba, gyönyörűen becsomagolta. Nem is a benne levő, hanem a gesztus szerezte meg az örömöt.

A színháznak is ez a legjellemzőbb tulajdonsága. Amit adni akar nekünk, ahhoz kedvet csinál, becsomagolja, hogy örömünk kíváncsiságunknál nagyobb legyen. A színház nem politizál, nem az a dolga – a véleményét becsomagolja az előadásba és az üzenetét értik, akiknek érteniük kell. Ez volt a szocialista rendszerben a virágnyelv, amit mindenki értett, játszva megtanult, nem kellett hozzá csak pár színházi óra.

Ugyanaz az ajándék ugyanazt a célt szolgálja, értésedre adja: vedd át a csomagot, közös lesz örömötök anélkül, hogy bepiszkolnád magad a csúnya politikával.

A színház így szabad és így lesz elkötelezettje minden kor minden közönségének – hogy nagy szavakat használjak – amelyből maga is vétetett. Példa erre ez a kis semmiség, a Sose halunk meg - (milyen találó cím, anélkül, hogy ez a darabban elhangozna, végig ezt hallod) – musicalbe csomagolva. Miközben az átkozott lóversenyek század(ok)előtti világáról rántja le a leplet, beszippant e világ édes-kedves romlottságába, nem tudsz ellenállni. Felébreszti alvó ösztöneid, simán magába habarít. Miközben szerelmet vall bemutat magadnak is: ilyen vagy, elcsábítható, érzékeny, csodálatos(an) kis butuska ember. Eszed a krémest, nyalod a fagylaltot és lenyeled a nagybácsid elverését is. De ne búsulj, kimenekítelek a slamasztikából, amibe sodortalak – NYERÜNK! – csak éppen belehalunk egy kicsit. Majd egészen. De ezért sem mi vagyunk a felelősek, a rendszer, ami fütykösbottal akarja belénk verni a törvény szigorú rendjét, ami alól mindig kibújunk – mert ez meg az élet tulajdonsága. Ezé a rongyosé. Nemcsak tegnap. Shakespeare óta tudjuk mi a színház dolga. Nem politizálunk, nevetve-nevettetve nevelünk, szórakoztatva ébresztünk.

(Koltai Róbert, Ecsedi Erzsébet, Farkas Ignác)

Egy jó érzékkel a valóságra tapintó történet korszakokon átívelő érvénnyel és sikerrel száguld a pályán. Ennek a (ló)versenynek nincs vége csak a világgal. Addig meg játsszuk. Játsszunk.

Dés László zenéje, Nemes István dalszövegeivel (A Nagy utazást Bereményi Géza írta) tenyerén hordja az előadást. A filmszerűen közbeszúrt jelenetek adják a fűszerezett tartalmát a levesnek, amiből a kamasznak alig jut – eleszik előle a felnőttek.

 Finom, jó érzékkel csomagolt apró kis üzenetek a rendező-szerző részéről. Ez (is) sikerének titka. Nem játszik: bemutat. Nem alkot: színre visz. Nem skandálja az arcodba: kicsomagol neked egy történetet. Emészthetővé teszi örömöt szerezve oktatgat – mint a nagybácsi. Bevezet az élet rejtelmeibe és miközben felnyitja a szemed - (Imi-Ticz András nagyra kerekedő tekintete hol a csodálkozástól, hol a meglepetéstől, örömtől csillog, vagy zavarában pislog, hol a bánattól fátyolosan érti is) -  ő végleg lehunyja. Rád bízva minden tudományát az életről. Ami itt ilyen.

(Koltai Róbert, Baj László) 

Filmszerű jelenetek képsorozata. Zene, zene, tánckar, akik énekelnek is. Hangsúlyos a zene, jó – magával ragad. A szövegek is. Még össze kell csiszolódniuk itt-ott, kis bakik becsúsznak. Mindig elnéző az ember, de mikor, ha nem igazán most. A helyzet pandémiás, kicsit lábujjhegyen áll mindenki a korlátozó intézkedések miatt. A színészek éhségét a nyilvánosságra, szinte tapintani lehet. A közönségét is a színházra. Mint a rég nem látott, egymástól elzárt szerelmesek ölelkeznek az előadás folyamán. Nem jut eszembe jobb hasonlat, ez fejezi ki leginkább a légkört, ami az estet jellemzi. Van, aminek semmi nem tud alátenni. Inkább megerősíti a köztük levő kapcsolatot.

Amikor született más ellen íródott, de ma is ugyanazért szól, derül ki szerintem - kicsit rá is csodálkozva-hűlve - az író-rendező-főszereplő Koltai Róbert előtt, ahogy a színpadon meghajolva köszöni a tapsokat. A Tapsot. A Sikert. Az Elfogadást. A Többi Nem Számít.

Dőreség volna hasonlítgatni szerepmegoldásokat, ráadásul én csak a filmet láttam, azt is mikor(!). Elragadó már az indításnál a csapat mozgásművészete, tánctudása, a lányok hajlékony, fegyelmezett össztánca, a fiú(k) cirkuszba illő akrobatikus mutatványai az egész előadás hangulatát megalapozzák. Ticz András sovány kamaszfiú Imi-je, gátlásos darabosságával, majd férfivá „érésével” teljesen felszabadul, végül a halállal szembesülve egész jellemfejlődést mutat be; Ecsedi Erzsébet Anya szerepe az eddig megszokott magas színvonalon túl is nyújt újat: ahogy meglágyul az érkező Gyula lehengerlő érvelésére és beadja tiltakozó anyai derekát, elengedve fiát a „lókötővel”, finom átmenet volt; Farkas Ignác gyámoltalan papucs-férj Apa figurája, a jelmeztervező által remekül eltalált külvárosi öltözetben, magára azért valamit adó testtartást kölcsönözve neki tökéletesen hozta a szerep hátterét/származását – kiváló jellemábrázolás a színész részéről; Bellus Attila tiszteletreméltó alázata (a kórusban mindig a második szólamot énekelve, hallhatóan, tévesztés nélkül), az ostoba zsarnok férj szerepében magához láncolva, mint egy kutyát a feleségét (Nusi: Dura Veronika e.h,) a látvány emlékezetes marad, ha nem is túl eredeti; Pap Lujza Teréz szerepében most is elismerésre késztet, lélegzetelállító átélt találkozása Gyulával, aki a házasság ígéretével táncol ki a nagy szerelemből, (kicsit erőltetettnek éreztem a kerékpár levegőben libegtetését); Debrei Zsuzsa jellemformáló képességeit csillogtathatja meg Irma, Gyula egyik szeretőjének szerepében; Bálint Péter Deutsch bácsija kellő tudálékossággal, merev, mégis humorral fontoskodó tánctanára  vidám pillanatokat szerez; Czegő Teréz (Deutsch néni) a tőle megszokott játékos karikírozással, széles gesztusokkal, színes hangskálán oldja meg feladatát második szerepében is, egy vásárlót alakítva; Urházy Gábor László Rendőre félelmet keltő igyekvéssel masíroz végig a színen, a figura gyávaságát is fel-felvillantva; Szakály Aurél Pucus figurájában (ez már rég a színész zsebében van) ének és tánctudásával örvendeztet meg; Baj László kikent-kifent, piperkőc uzsorása megkedvelteti magát Simula szerepében, olyan előkelően vonul a színpadon, a pap szerepében is jó érzékkel rajzolja meg a korruptság vonalait; Wellmann György kellő fásultsággal hozza a megvesztegethető ellenőrt, felvillantva az egész rendszer romlottságát; Besenczi Árpád teljesen lezüllött nagy futballjátékosa, Balogh 2 szerepe lehetőséget nyújt a színésznek a figura érzelmes durvaságát és a meghunyászkodó gyávaságot is bemutatni; Kovács Virág talpraesettségével és sokszínűségével hívja fel magára a figyelmet táncoslányként és Évike szerepében; Mester Edit a tapasztalt színésznők rutinjával felszabadultan komédiázik Kendőárusként és a Nő a lovin szerepekben; de Andics Tibor, Farkas Gergő, Fritz Attila, Lugosi Krisztina és a frissen idekerült egyetemi hallgatók is jól illeszkedtek az előadásba.

Sebestyén Csaba koreográfiája dinamikus, lendületes, egységességének titka az apró tánclépések ismétlésében rejlik, a kevesebb többet hoz a konyhára címszóval, ugyanakkor megágyaz a kiugró táncbetéteknek, akrobatikus mutatványoknak.

Az egészet pedig Gyula fogja össze, tartja egyben – akit Koltai Róbert, a darab megírója és rendezője játszott a bemutatón. Lazán, magától értetődően, kicsit lámpalázasan az új közönség előtt, akinek szeretetnyilvánítása el is homályosította a végén a tekintetét. Lótott-futott, mindig észnél volt, jártak a „kerekei”, utcahosszal előbbre járt a többieknél, a rendszer ismerője, a hézagok tudója, a kiskapuk megnyitója, az emberi gyengeségekkel tisztában levő, jellemek sebezhetőségét kihasználó, az ellenállhatatlan kerítő, problémamegoldó, a mindeközben állandó végveszélyben élő, lebukástól remegő, hazardírozó kispolgár, amilyet szült az a rendszer, ez a rendszer, minden rendszer, ami a korrupcióra épül. Nemcsak azért, mert ő viszi a darabot, nemcsak azért, mert ő írta meg, ő örökölte a nagybácsijától ezt a sorstörténetet – hanem saját művészi(etlen) – és ez most dicséret – megoldásai miatt is, ő a legjobb, akit szeretünk, akire haragszunk, akit várunk, akiért aggódunk, akit agyon akarunk ütni, akinek nem tudunk ellenállni. Mint a búvópatak, megkeresi a ki- és le- és elfolyási lehetőségeket, járatokat, kapcsolatokat – befolyik mindenhova, mint az élet, hogy életben tartsa azt a – gyakorlatilag általa létrehozott - összekuszálódott adós-viszony szövevényes rendszert, amit végül deus ex machina módszerrel a gondviselés és a lutri, a szerencse forgandó kereke old meg. A halálába kerül, de minden adósságát vissza tudja fizetni Imi, az unokaöcs, akire vagyonát hagyja.

Elgondolkozhat az ember úgy hetvenen felül, amikor még az élet innenső oldalán állva visszatekint a „sose halunk meg” eufórikus fiatalságára – megéri-e. Mintha mindezek benne csillogtak volna a művész szemében meghajláskor a függöny előtt. Koronától függetlenül és azzal együtt.

(Hertelendy Attila)

Hertelendy Attila (Gyula másodszereposztottja) a harmadik előadást játszhatta. Nála is érezhető volt egy kis izgalom, de előadás végére erőteljesebb, hangi adottságai miatt, fiatalsága okán is temperamentumosabb Gyulát alakított. Nem lehet összehasonlítani a kettőt, az élet is egyénre szabott. Kinek-kinek vérmérséklete, habitusa határozza meg a szerepmegformálást. Hertelendy nem ismerheti mélységében azt a kort, amiben a darab született. Ami Koltai szerepformálásában nélkülözhetetlen reminiszcencia, az  Hertelendynél  érzelmesség. Koltai az érett öreg beletörődésével és fáradtságával más színt adott Gyulának, mint Hertelendy, akinek alakításában felelőtlenebb, keményebb, kicsit érzéketlenebb, a sikertelenségek, életének negatív fordulatai nem nagyon érintik meg a lelkét, inkább fiatalos lendületből emelkedik ki a kalamajkákból.

Egy darab, melynek főhőse kis szélhámos zsivány, akibe minden nő beleszeret, akit a rendszer termelt ki, aki szeretetreméltóságával mindenkit levesz a lábáról, ki tud húzni a csávából, magamagát is kimeséli a guzmis helyzetekből. Nem mindig sikerül. Olyankor issza a levét. Infarktus a vége, halállal koronázva – és valóban, mert ezzel vége szakad az őrült rohanásnak egyik adósságból a másikba. Tiszta lappal indulhat újra minden. Nekünk meg elmesélik a nagybácsik, milyen is volt az élet, amikor ők voltak fiatalok. Egyeseknek. Letűnt világ már. Tényleg? Az biztos, ha most ilyen is, rég elveszett, ami akkor még hozzátartozott: a bája, a kedves tróger,  talpraesett, észnél levő, mindent kedvesen kidumáló ember, aki nem árt senkinek, csak imádja a lóversenyt és nyerni szeretne. És amíg ez bekövetkezik, addig végig-komédiázza az életét, szorongásait senkinek meg nem mutatva. Csak beadja a kulcsot a végén. Igazi szemérmes, kedves lókötő, aki csak magának árt. És őket szeretjük igazán.

(Ticz András, Koltai Róbert)

 (Ecsedi Erzsébet, Koltai Róbert)

Szereposztás:  

Gyula - Koltai Róbert Jászai-díjas, Érdemes művész / Hertelendy Attila 

Imi - Ticz András 

Anya - Ecsedi Erzsébet Aase-díjas 

Apa - Farkas Ignác Jászai-díjas 

Boldi - Bellus Attila 

Nusi - Dura Veronika e.h. 

Teréz - Pap Lujza Domján Edit-díjas 

Irma - Debrei Zsuzsanna 

Deutsch bácsi - Bálint Péter 

Deutsch néni - Czegő Teréz Gobbi Hilda-díjas 

Pimpi / Hentes - Farkas Gergő 

Rendőr - Urházy Gábor László 

Pucus - Szakály Aurél 

Simula/ Pap - Baj László 

Titkosrendőr/ kalauz - Andics Tibor 

Ellenőr - Wellmann György Aase-díjas 

Dönci, fakanalas - Fritz Attila 

Balogh 2 - Besenczi Árpád Jászai-díjas 

Évike - Kovács Virág 

Kendőárus a piacon/ Nő a lovin - Mester Edit 

Béla - Tornyos Ervin 

Icuka - Lugosi Krisztina 

xxx - D. Varga Ádám e.h. 

xxx - Kovács Martin e.h. 

xxx - Támadi Anita e.h. 

Díszlet-Jelmez: Mucsi Balázs

Koreográfus: Sebestyén Csaba

Világítás: Gibárti Tibor

Ügyelő: Szilasi Attila Súgó: Kiss Szilvia

Rendezőasszisztens: Mikita Zsuzsanna Lilla 

Rendező: Koltai Róbert Jászai-díjas, Érdemes művész

Társrendező: Gaál Ildikó

Bemutató: 2020. október 9.