Annyira egymásért vagyunk. Annyira egymásnak vagyunk. Azért vagyunk, hogy egymásnak legyünk. Ha kivonulunk, nem leszünk egymásnak. Nélkülünk nincs egymásnak. Másnak, az már másnak. Kirekesztődünk. Ez a háló, a világ összehoz egy időre minket. Aztán kivet magából, kipottyanunk egymásból. Másnak „esünk”. Kinek őrizzük magunk, ha nem egymásnak? Ki másnak kellünk, ha nem egymásnak? Másnak nem kellünk mi, akik egymásnak. Van másik, mondta a bohóc, és nekünk mutatta meg, nem másnak. Egymás nélkül sötétben vagyunk, mondta ezt Attila is Thomasnak. Ülj le közénk, mondom, üljünk le egymás mellé, meséljünk egymásnak, megvárva a mesék végét, hozzáfűzve a magunkét, hogy kikerekedjen az életünk egymásnak. Nincs más hely egymásnak, más helyek másnak vannak, mi egymás vagyunk. Hát nem érted? Hogy hozzunk vissza téged egymásnak, ha te másnak lettél világosságnak, minket a sötétségnek hagytál, kiléptél, mint egy belénk unt szerető, kifáradtál, de nekünk fáradtál ki, mi viselünk téged, hogy új erőre kapj, lehessünk újra egymásnak. Más a nekünk-fáradtságod nem fogja viselni.