A színház is olyan, mint egy népes család. Kinek ez, kinek az szimpatikus a rokonságból. Nem szeret, nem becsül mindenki mindenkit. A primadonna lenézi a szubrettet, a főszereplő a mellékszereplőt. Nyilván azt hazudja, hogy nélküle nem lenne teljes az előadás, de tudja bármikor lecserélhető, észre sem veszik. Na meg a szerepkörök! A buffó s a hős örök riválisok. A tragédia s a vígjáték folyton vetélkednek. A dráma magának vindikálja az élet komplex értelmezésének jogát, megveti a kabarék olcsó, focidrukker színvonalát. Amihez mindenki ért, az nem ér semmit, amihez kevesen értenek, azt érdemes érteni alapon különböztetik meg egymást. Számít az aznapi divat, mi a menő, ki az igazgató, ki a mecénás. De így szép, hangoztatja mindegyik, hogy békétlenül vegye tudomásul, az utókorban mennyire kiszolgáltatott a különböző ízlésű ítészeknek. Mi marad belőled, csóró csepűrágó! Hogy írhatják meg a történelmed azok, akik csak hallottak felőled, de soha nem láthattak? És mit ér a véleményük, ha nem is lehet valós alapja? Merő hiábavalóság minden magunkat megőrző igyekezet. Úgy szállsz el a történelem süllyesztőjében, ahogy az elő van írva. Mert elő van írva.
De persze, így élni nem lehet, ezzel a tudattal, hogy a holnap már nincs is neked. Csak úgy lehet, hogy még előtted az egész. Még sok időd van mindenre, hogy kényelmesen, nyugodtan - bízva abban nem a szélnek munkálkodsz - megtedd, amire elhívottnak érzed magad. Csak akkor van bökkenő, amikor az akadály, amit át akarsz ugrani túl nagy, túl magas.
Mire számíthatsz, minek dolgozz, ha a világ, ez a nagy bazár végleg bezár? Minek azon fáradozni, hogy megőrizd világod, ha vége a világnak?
Ilyen gondolatok foglalkoztatnak s szegik kedvem hosszabb lélegzetű nagyobb munkákra. Ugyan mit számít az én véleményem? De mit számíthat neked is? Az igazságot, ami magától derül ki úgyis, nem befolyásolhatod. Az igazsághoz mérten senkinek nincs önigazsága, legfeljebb önértékelésnek hívhatjuk, ami szubjektív, nem áll meg önmagában. De még úgy sem, ha más ítél meg téged, vagy a dolgokat általában. Mindig annak tükrében fest ilyennek vagy olyannak. Mintha az igazság színeváltozó lehetne. Az megmutat feketén-fehéren. Világosan, tisztán, amit csak szemlélhetsz, de nem ítélkezhetsz fölötte. Nem vagy és nem is leszel soha a bíró helyzetében. Épp azért, mert a látásod cső, szűk, csak egy-egy szegmensére terjedhet ki a létnek.
Nemcsak külön, egymástól elzárt dobozokban lakunk, de utcáink is külön futnak az időben. Nincsenek átjárások. Kis ablakokon, amennyit láthatunk. Vagy a szélvédőn keresztül, amennyit befoghatsz száguldás közben a másik sávból. Ennyi.
Érzeteink lehetnek.
Hogy mintha.
Bizonyosságunk csakis abban, ami bennünk. Amit mi sem tudunk egészen kifejteni. És kinek, ugyan bizony. Elég az, hogy magunknak legyünk valamennyire felfoghatók. Élek, amennyire hozzáférek mai valóm mai igazságszeletéhez. Elvagyok. Teszem-veszem a dolgaim. Felkelek, enni adok, vigasztalok – és vigasztalan maradok. Hát akkor ki és milyen alapon ítélhet el engem hangosan vagy titokban, hogy kiben-miben bízok? Milyen alapon kicsinyelsz le engem, raktározol el ilyen-olyan fakkokba?
