"Már csak arról írt, amit eddig írt. Szaporította saját szavait. Recenzálta írásait, magyarázta a magyarázhatatlant, mert mindig új fénytörésbe estek a dolgok. A jelen rávetült a múltra, átszínezte-alakította aszerint épp ma mit tartott fontosnak. Így aztán soha nem lehetett a valódi történetet megírni, hiszen mindig a rálátás határozta meg, mit rögzített, mit emelt ki belőle. A drágakő színeit is a rávetülő fénytörések határozzák meg." (Részlet készülő könyvemből - N.K.)
Nézem a Pusztai Péterrel készült interjút. A mostani kérdező teljesen más világból-időből kérdez bele P.P. jelen idejű, valóban más életébe, amit a kérdező nyilván nem ismerhet. Folyton vissza akarja kanyarítani a beszélgetést a múltra, vallomásokat szeretne kicsalogatni a kérdezettből, amelyeknek az már nem tulajdonít akkora jelentőséget. Irányítani akarja a kérdezettet – tanulta az interjúkészítés fogásait – de az minduntalan kicsúszik kezéből, mintha egy űrlény egy másik égitestről kérdezgetné olyan emlékekről, aminek még a fogalmával sem lehet tisztában. Mennyire relatív minden – jut eszembe a felvételt nézve-hallgatva. Ami elmúlt, egy életnyi idő, egy más által leélhetetlen, felfoghatatlan lét-rész nehezen visszahozható még az emlékező számára is. Nyilvánvaló a kérdező kívülléte az egész kérdéskörön, így saját kíváncsiságát sem keltik fel igazán a kérdései, nincs személyes kötődése ahhoz, amiről kérdez, úgy tűnik. Újságcikkekből dokumentálódott. A válaszoló egy élettelen gépnek felel, ami csak beavatott varázsló kezében válhatna igazi kapcsolatteremtő eszközzé. De talán ez lehetetlen is. A mikrofon is elválaszt, nemcsak a távolság; az eltelt idők, az érdeklődés is másra összpontosít, mint ami a kérdezettet most foglalkoztatja. Ez jön le a felvételről számomra, aki más szögből látom a művész életét. A képein, alkotásain, a hozzászólásain, a barátain keresztül, amik-akik húsvér emberré változtatják előttem a képernyőn megjelenőt. Pedig nem találkoztam vele, nem ismerem személyesen.
Nem könnyű a riporter munkája. Nem könnyű egy életet, akárcsak egy szeletét hitelesen előhívni a kérdezettből.
Az egész interjúról, tévéfelvételről az jut eszembe: milyen sokat jelent honnan kérdezünk rá valaki életére. Mire vagyunk igazán kíváncsiak. Általánosságban érdekel, vagy valóban kíváncsiak vagyunk valamire. Belehelyezkedünk a kérdezett székébe, mellé ülünk, vagy az asztal túloldaláról vallatjuk. A válaszokat mindig az határozza meg, kinek, miért felelünk. Nem ismerhetem a felvétel körülményeit, annyit realizálhattam, hogy nem egyszerre készült, hanem vágásokkal mozgalmasított film, amiben bemutatásra került a művész laboratóriuma, műhelye, eszközei is. Sok alkotását láthattuk a műsorban, amit a művész vett filmre, ennek is szakértője lévén. Képzőművész a javából, nem sorolt be egyetlen stílusba, megalkotta sajátos, máshoz még csak nem is hasonlítható képlátását a világról. Utánozhatatlan, színes, rendkívül sokrétű grafikái, fotói világszerte híressé tették nevét. Nem is maradhatott egy ország polgára. Bár Szárazajtán, egy kis székely faluban született, elzárva a világtól, a képessége, a kíváncsisága, belső víziója a művészetről, életről kiragadták környezetéből, más tájakra is elvitték, hogy világot lásson. Igazi kozmopolita, a szó nemes értelmében. Képeivel, grafikáival meghökkentő, elgondolkoztató, néha igen alapos szellemi elmélyülést követelő rajzaival egészen egyedi alkotónak bizonyul. Nem csodálom, hogy a riporter zavarba jön előtte. Ez a mentsége. Mikor maga a művész – bölcsen – nem magyarázza meg a képeit, hogyne bizonytalankodna a tárlatlátogató. Igazán nagy gondolkodónak kell lennie, hogy a jó kérdéseket tudja feltenni Pusztai Péter esetében. De talán nem is kérdezni kellett volna őt, hanem meghallgatni. Már jóval korábban.
Azért jó volt látni-hallani a művészt. Aki mindazt, amit más regényekbe ír, filozófiai tanulmányokban rögzít – ő megrajzolja, képet készít róla.
2021-05-05
A videót a Káfé-főnix oldaláról másoltam.
