Én azt hittem, ha az ember megtanul olvasni, írni az segíteni fogja a gondolkodásban is. De ahhoz több kell.

Azt hittem, ha megtanul gondolkodni, az segíteni fogja a helyes döntések meghozatalában. Tévedtem.

Az iránytű jelzéséhez is érteni kell, meg a széljáráshoz.

És jó hallással is bírni kell, amivel azt is felfogja, mit dörömböl benne a lelkiismeret.

„Légy híve rendületlenül

Hazádnak, oh magyar…

A nagy világon e kívül

Nincsen számodra hely…”

185 éve írta Vörösmarty.  

Hű maradtam. Nem mentem idegenbe. Aki elmegy s visszajön, az is megtér hozzá. Mert nem csak a földhöz, hanem a nyelvi környezethez tartozunk. A szokásokhoz, kialakult életrendhez, hagyományokhoz.

Mindig idegen maradsz idegen földön, idegen hagyományok, nyelvi környezetben. De ha a saját nyelvi közegedben maradsz – a tájnyelvek sokasága csak gazdagíthat, sosem szegényíthet el.

Európa tág. El lehet benne veszni egyedül. Kirándulni, látogatóba menni jó oda. De Magyarország az a hely, ahol az elszakított trianoni tájegységekkel együtt minden magyar szülőföldjén érezheti magát, itt otthon van. Nem nekünk kell igazodni más népek szokásaihoz. Itt a mi szokásaink szerint lehet és kell élni. Ez a mi sajátosságunk, arcunk. A többiek csak színfoltok, de az alapanyagot, a vásznat, a kép tulajdonképpeni jelentését mi adjuk.

Ezt feladni – nemzeti öngyilkosság.