Bacsó Péter filmjéből színházi előadás

Előszó 

Sírjunk vagy nevessünk, vagy sírva nevessünk - mi kell a tragikomédiához? Kell egy jó kis diktatúra, olyan szocilista fajta, legyen komoly és kibírhatatlan, de azért nevessünk rajta. 

Böhm György eldöntötte. A tanú (film)sikerét felül nem múlhatja, de a fennvaló segítségére siet és aktualitásba hozza a témát. No nem azt a véreset, ami nem is itt, inkább a szomszédban zajlik, de azért minket is érint(het), ha már a viszonylagosságok talaján járni megtanultunk. Hogy minden relatív, Einstein óta tudjuk, még többet is.

A színészek, mint mindig jajveszékelnek, magukban persze. Kevés az idő, két hét, összecsapva kinek fog ízleni. De a rendező a csapatot lehiggasztja, nyugi, nem lesz itt baj, és tényleg. Összerántja a közeli bemutató félelme is, nemcsak a muszáj. Ráadásul ezzel ünnepli a színház a 40. évfordulóját.

A felvonuló úttörőcsapat egyik tagja jobban fest, mint a másik, kicsattanó örömmel énekelnek, táncolnak, múltszázadiul, ahogy akkor kellett.

A cselekmény, amit már ismerünk, és nagyon untunk volna, most  kipirult, életes lett, de annyira, hogy az ember szíve összeszorult. Mert minek is tapsoltunk, kinek mórikáltunk? De nemtapsolhattunk, nemmórikálhattunk volna? Nem. Tudjuk. Hát fogtuk magunkat, kifiguráztuk, villára vettük, csak amit muszáj volt, azt nyeltük le, míg fért belénk, de aztán Pelikánnak tele lett gyomra a megfelelésekkel, pedig igyekezett nagyon, ám nem volt elég dörzsölt, még nyakát is szegette volna, ha más út nincs. A mellét se verte hozzá, de egyszer csak betelt a pohár és kifolyt a felesleg, elfutott a hóhér, a bíró, mindenki el. Vége lett az előadásnak. 

- Elhúzódott volna a premier, ha túl soká nyúztuk volna srácok - mondta Böhm és (képzeletemben) bőszen legurította a megmaradt sört. Igyatok!

A kritika

A közepén kezdem. Úgy nevettem, hogy összeszorult a szívem. De csak nekem, aki átélte ezt a lehetetlen időszakot, amikor a feketének azt kellett mondani, hogy fehér, a rossznak, hogy jó, a hazugságnak, hogy igaz, a butának, hogy okos, a keménynek, hogy lágyítható, a szűznek, hogy el kell romlani (de essen neki is jól), mindenről, ami tiszta volt el kellett hitetni, sokkal jobb bemaszatolva.

Ösztönből élni akar az ember, kár ellene rugódozni, már az apostol is megtanulta, akkor mi miért ne.

És megtanultuk.

De ahogy a magyar tud! Azt a fűzfán fütyülős rézangyalát!

Hogy beleszakad a nevetésbe, olyan jól esik neki az, ami fáj. Hogy a fennvaló ragassza vissza belé a nagy nyavalyáját annak, aki kitalálta ezt a jóízű szenvedést, hogy a hasunkat kellett kioperáltatni, annyi nevetés feküdte meg. De jól is fogott. Éhség nem gyötri azt, ami nincs. Így hát az első felvonás utáni sírós nevetésbe belevegyült a második után egy kis értetlenkedő hökkenés. Mint akinek kilopták zsebéből a tuti tippet, nem találtam hirtelen a sorsjegyet, amit kihúztak. Ott álltam megfürödve a ránk szakadó esőben és törtem a fejem hazáig az autóban, mit is akart végül mondani. Mire az egyszerű góbé agy megmondta: hát a hóhérnak is elege lett, elment világgá, s tényleg. 

A végén mind eltűnnek a hóhérok, a főnökök, a górék, és maradnak a viccek, a tréfamesterek, az önkifigurázó csepűrágók, akik groteszk térdzoknis, masnis úttörökként ropják, amit muszáj, hogy utána jót bulizzanak otthon szűk, barátilag lehallgatott körben.

Mi meg most nevetjük ki igazán az egészet, ha sírva is. Mert elmúlt az ifjúságunk. 

A szarkasztikus humorért gratulálok, a megszeretett kompániáért, a truppért. Mindenkinek jutott poénsütésre kis kiporciózott szűk hely, jól is lakott, jutott belőle bőven, eltűntek az ijedtségtől gyors hadarások, ültek a zseniális „megoldások” a képtelen helyzetekre és még a főfőfőnök (Farkas Ignác Bástya elvtársa) is félpucérra vetkőzött, aminek mind nagyon örültünk, újfent rácsodálkozva milyen zseniális képek születnek abszurd állapotokra és milyen odaadón állunk hozzá a lehetetlen szituációkhoz, amikor azt meg kell mutatni. Gurult a nevetés, minket is magával ragadott. 

De megírom azt is: torkomra fagyva. Megindultan figyeltem emlékeink sorjázását, amik ilyenné faragták nemzedékünket. Ősi hiúság, hogy magunkról mindig szebb képet kívánunk hagyni. És a szemüvegen nem cseréljük ki a homályos lencsét könyörtelen élességűre, hisz a látvány mi vagyunk. A lelkes, de groteszk kétballábas táncikálók, parancsra éneklők, a hitetlenül engedelmes idea-szolgák, az eszme-árulók, az ügyeskedők, a hogyan kerüljük el a büntetést kigondolók. Ott vagyunk hatvan/hetven valahányévesen a legyőzöttek, a túlélők között és ha maradt bennünk egy picurka józan ész, megrendülünk látva magunkat az utókor szemében. Ahogy mi szörnyülködtünk a 2. v.h.  iszonyatos, abszurd, tömegek életét követelő eszementsége felett, úgy mi sem kerüljük el az utókor ítéletét. Az mindig felülről, a jövő fölényes biztonságából, a megsemtörténtmég-ből néz vissza és le ránk. Átéljük a szégyent, a megnemértés felháborító közömbösségét, de megalkuvó hozzáállásunkat is korunk anomáliáihoz. Ezért sírtam nevetés közben és szorult össze a szívem. Nem is remélhetünk együttérző, beleérző magatartást utódainktól, ahogyan sajátjaiktól majd ők sem.

Az előadás úgy hív józan szembenézésre, hogy nem agitál, nem rág szájba: emberi, sebezhető, esendő oldalunkat mutatja meg, ami kegyelemért kiált.

Ezért is remekmű A tanú, Böhm György színpadra állításában. Tisztelettel állítom. 

E kedves éneklő- és tánckarból, a szólóénekes kisfiú mellett, számomra kivillant a kitűnő énekes-művész, Debrei Zsuzsa karikírozó képessége. A poén természete, úgy tűnik magától sül el, amikor nem gondolkoznak rajta. De ráérzés nélkül nem menne. A művésznő volt bátor ráhagyatkozni, ami csak az igazi komikusok képessége. És nem szóval, hanem mozdulattal elsütött poén volt.

A koreográfus Bakó Gábor munkája az előadás gerincét képezte, előkészítette, elválasztotta, aláhúzta, összekötötte a jeleneteket. A dalok előhívták érzésemlékezetünkből azt hangulatot, ami kötelező örömmel festette be egész fiatalságunk. Furcsa, hogy mégis megindított...

Besenczi Árpád nem sietett, tudta, utoléri a szöveg, nem kell előre rohanni, szimpatikus művészi megoldást választott Virág elvtárs szerepének megformálásához a csapatjátékban. Nemcsak az ő alakítása világított rá újfent arra az egészen egyedülálló tulajdonságra, ami a magyar kisembert jellemzi. Meggyőződésem, emiatt híres és egyedülálló a humora világszerte, mert a legsötétebb szituációkból is képes kikacsintani, villára venni azt, kifigurázni önmagát, a helyzetet. Kivételes képesség ez, amiből oroszlánrészt kap a mindenkori kisember, másember, cigány vagy zsidó gyerek. Azt hiszem nincs még egy nemzet, amelynek kultúrájába ennyire beleivódott e két nép kultúrája. Ezt a szörnyű tragédiák ellenére is fenntartom, amiket el kellett elszenvedniük. A magyar (és gondolja bele ebbe a körbe magát a székely is!) bőre alá is beépült a humoruk, a minden nehézségen felülemelkedő leleményesség, furfangosság, ami annyiszor mentett meg életeket – egyedülálló, szerény ismereteim szerint, e világon.

Kiss Ernő végre igazi főszerephez jutott. Pelikán József gátőr szerepében oda emelkedik, ahova már régóta tolja tehetsége, kitüntetett figyelemre. Nincs szüksége összehasonlításra a filmbeli szereplőkkel. Pelikán elvtárs egyszerű, aki mindig fején találja a szöget. Józan hozzáállása a dolgok megoldásaihoz teszi azzá, ami. Egy becsületes, elnyomott ember. E szörnyű rendszerben még ellenségei életére is gondja van. Mindig a kisebb rosszat választja, mindig bízik abban, akire rábízza a dolgokat, mindig csalódik, és nem haragszik, józan esze kerekedik felül.  Ők az abszolút jóhiszemű, kedves vajszívűek, nekik köszönhetjük, hogy túl lehet élni a borzalmakat.

De nem menne semmire partnerek nélkül, akik remekül helytállnak, saját jólmegérdemelt részsikereiket bezsebelve, mindegyik szerepnek, ha csak egy gesztussal is, felrajzolva karakterét: Baj László, Ecsedi Erzsébet, Bellus Attila, Urházy Gábor László, Szakály Aurél, Kovács Virág, Magyar Cecília, Mihály Péter, Hertelendy Attila, Farkas Gergő, Kovács Martin, Wellmann György, Andics Tibor, Czegő Teréz.

Jót tesz a színháznak, a harci helyzet ...