Nem szerettem a történelemórákat, mert nem hittünk abban, amit tanítottak. Utáltuk a dátumokat, nem kapcsolódott hozzá semmi élmény, nehéz volt bemagolni. Száraz, didaktikus leckék voltak. De nem a Marianum falai közt nőttem fel, nem volt a környezetemben történelemtudós, anyám néha mesélt, de nem erőltette. Így elég sok minden kimaradt számomra Kolozsvárból, ami a történelmét illeti. Ezért duplán hálás vagyok e monstrum-memoárért, amit Barta László letett az asztalra. Az élet sokszínű. Kit hogyan rak össze, kiknek a leszármazottja, ki milyen sorsot örökölt, ez teszi igazán változatossá egy-egy korszak történelmét.
De ki lett volna Barta Lászlónál illetékesebb arra, hogy ennek az épületnek, amit Marianumnak hívtak, s aminek mára Babes-Bolyai Tudományegyetem lett a neve, megírja a történetét? Ráadásul gyerekszemmel és folyamatosan ébredve rá az épület s ezzel együtt az élet változó faktoraira, mint aki benne érett férfivá. Érdeklődése is predesztinálta erre, ahogyan ezt egyik nevelője meg is jegyezte.
A könyv a kolozsvári híres leányotthon, apáca-rend történelem részlete is, egy gyermek, majd felcseperedő fiatalember szemével, aki itt szívja magába mindazt, ami később elkíséri, jellemzi egész életében.
A város nagy volt már akkor is, amikor még nem építették körbe tömbháznegyedekkel. A történelmi épületek tették annyira gazdaggá, hogy ha nem a történelem érdeklődésed egyik fókusza, nehezen tudod alaposan megismerni. Ezért is tölt be egy nagyon fontos űrt ismereteink tárházában Barta László vállalkozása. Megismerteti városunk egy igen jelentős, történelmet meghatározó épületének sorsán keresztül a kolozsváriak életének alakulását is. Alapos munkát végez, dokumentálódik, de közben el-elmereng személyes emlékein, amik visszahúzzák minduntalan az édes gyermekkorba, amikor gondjaink nem is voltak gondok, csak akadályok, amiken át kellett ugorni.
A könyv nemcsak az épületnek, a szerzőnek is megrajzolja a portréját. Persze önarckép, amihez sok érzelem, elfogultság tartozik, személyesség nélkül a vonzereje sem lenne ilyen. Szeretjük a vallomásokat, bemutatja nekünk az íróban az embert is. Megtudjuk, hogy a szerző szeret beszélni, mesélni, ismételni, felemlegetni dolgokat, kicsit túlbeszél, de e tulajdonsága nélkül nem lett volna képes ennyi mindent megírni. Elfogult és ezt meg lehet bocsátani neki, mert erre, rajta kívül tudtommal még senki sem vállalkozott. Talán nem is lett volna illetékes. A Marianum történetét az tudja megírni, aki maga is benne nőtt fel.
Barta László nem takarékoskodik emlékeivel, megírva a híres kolozsvári épületegyüttes történetét, a volt apáca-rend leányotthonának helyt adó épületet, ahol később a Bolyai Tudományegyetem működött, ami ma már a Babes-Bolyai nevet viseli. Az épület sorsát bemutatni nincs is illetékesebb annál, aki a falai között látta meg először a napvilágot. Élete összefonódott vele. A hely szelleme az ő életét is meghatározta. Falai között nőtt fel, lett azzá, aki. Sorsuk szinte egy. Nem is írhat másként róla, mint „szerelméről”, akár az épületet, akár a várost emlegeti. S hogy büszkesége honnan ered e városnak, és szülötteinek? Nos, a történelem viharos szeleinek köszönhető, amelyek nem hagyták túl sokáig nyugodtan sem a helyet, sem a benne élőket. Ebből következik a gyakori ismétlés, többször emlegeti ugyanazokat az eseményeket a különböző fejezetekben, mint aki eszünkbe akarja vésni, el ne felejtsük.
Meglepetéssel és nagy kíváncsisággal olvasom egy élő szemtanú emlékeit Kolozsvárról, ami az én szülővárosom is. Hálás vagyok, hogy emberközelbe hozza a gyakran tanulni utált történelmet, az épületek, az utcák, a helyszínek történeteit, amik kiteszik a város múltját s a lakói életét is. Fény derül számomra a fellengzősnek hangzó kolozsvári beszédstílus, tartás, büszkeség forrásaira, az akkor még fel nem fogott, de megélt változásokra, új törvények, direktívák, utasításoknak való muszáj engedelmességre. És a kor szellemét, stílusát is felidézi a felcseperedő fiatalember élettel való ismerkedésének kísérleteivel. Ahogy haladunk az időben, olvasóként átéljük saját emlékeinket is – történelmünk utcáin, helyszínein vagyunk.
Emiatt minden vájtfülű véleménytől eltekintek, és megbocsátom a gyakori ismétléseket, amelyek a boldogan emlékező bölcs kor jelei. Nyomatékosít, fejünkbe vés, mint kisdiákoknak a szerető tanár, aki nebulókra hagyakozza örökségét. A székely földről Amerikába költözött, majd szülőföldjére vissza települő szülők sorsa, nyelve, mentalitása ölt testet egyetlen fiúkban, aki nem hagyta elveszni, amit kapott s a legméltóbb formában őrizte meg mindannyiunknak.
Köszönet érte, írom, de kevés a szó kifejezni, mennyi mindent jelent: az esetleges fogalmazási formulákkal, a makacs újra idézésekkel, emlegetésekkel mind azt bizonyítja – nemcsak élete részévé, de vérévé is vált történelmével ajándékozott meg minket. Történelemórán veszünk részt, amikor a tanár elmeséli a diákoknak saját életét, ami az övékét is meghatározza.
Barta László: Marianum – Egy álmodozó útja
Nagyvárad – Europrint kiadó, 2022
(Nászta Katalin)
