Béres András tudósító-könyvét olvasom, amit Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád szerkesztésének köszönhetően olvashatok.

Nem érek fel a professzor úr tudásszintjéig, de a kíváncsiság és a régi ismerős iránti empátia vonz tudásbázisát illetően. Szerencsém van, egy ország, egy régió, még hasonló érdeklődés is jellemez, nyelvezetét is tökéletesen értem. Ráadásul annak az intézménynek volt vezetője, oktatója - nem sorolom fel számos tisztsége titulusait -, ahol én végeztem, az én alma materem is volt. S bár a kikerült maturandus már nem törődik az intézménnyel, ami útjára bocsátotta, de nem hagy hidegen, nagyon is érdekel, mi történik falai közt. Szembesültünk a hozzánk került pályatársak  révén is a változásokról.

Hogy miért vár ennyit az ember az ilyen visszanéző, elemző vallomásokkal – érteni vélem. Míg dolgozik nincs idő, nem is lát ki jól a sűrűből, kell némi távolság a tisztább számbavételhez. A felkavaró hatást úgysem kerülheti el, és ez a legnehezebb: a legobjektívebb nézőpontból rálátást nyújtani a múltnak abba a szeletébe, aminek alakulása tőle is függött.

Akik szóra bírták határon túlról, időben sokkal közelebb a jelenhez, ők azok, akiknek el lehet mondani, meg lehet magyarázni, mert fontos megértetni a sajátos erdélyi léthelyzetet, erre a szűk, kb. százéves intervallumra összpontosítva, amibe belefér Béres András élete, egy kis kronológiával is, ami az őseit illeti. Kötő Józseftől olvastam arról, mennyire összetettek az erdélyi magyar értelmiség létfeltételei a Kárpátmedencében. Azért említem őt, mert színházi közegben működött s innen lépett a politika színterére ő is, akárcsak Béres András. Kettőjüket a színházzal való szoros kapcsolat rokonítja. Béres András könyvéből a Marosvásárhelyi Állami - immár Tompa Miklósról elnevezett Színház, és a Színművészeti Egyetem működéséről kapunk tájékoztatást, magyarázatot a tekintetben, amit a rendszerváltás előtti-utáni években olvashattunk, tapasztalhattunk. Az emlékező könyv Béres András születése korának idejétől-körülményeitől elvezet egészen a jelenig, érintve életének legmeghatározóbb eseményeit, s így felölei gyakorlatilag az egész életét.

Számunkra úgy kezdődött, hogy egyszercsak megjelent egy alacsony fiatalember a főiskola kapujában, és bizonytalan tekintete arra indította egyik kollegámat, hogy segítsen neki. Látva tanácstalanságát útbaigazította, mint már másodéves bennfentes, hol kell a felvételizőknek beiratkozni. Másik kolleganőm pedig barátságosan hátba vágta a kisfiút. Hogy később, nagy megrökönyödésünkre megjelenjen, mint tanár a kötelező tudományos szocializmust oktatni. Emlegettük is a rossz jegyekért, amikkel illetett vagy elvágott a vizsgán. Na nem ugrottunk a kútba ezért, nem sokat számított, ami művészi fejlődésünket illette, és nem bosszúból kaptuk tőle ezeket a minősítéseket. Egyszerűen komolyan vette, amivel megbízták.

De a fiatal oktató nem állt meg itt. Már rég nagyszínházakban dolgoztunk, amikor belőle Marosvásárhelyen intézményvezető lett, majd a város színházának igazgatói tisztségét is betöltötte. A főiskolát is sikerült egyetemmé minősíttetnie, amivel növelte az intézmény ázsióját országon belül, kívül. Ebből messziről csak annyit lehetett látni, hogy egyre érdekesebb foglalkozású emberek hagyják el az intézményt, van köztük teatrológus, drámaszakértő, kritikus, rendező. És már más nyelven beszélnek.

Sajátságos út vezetett idáig. Az 1989-es fordulat előtti/utáni évek mozgalmas és szívenütő eseményei felborították az addig működő rendszert, amit általános politikai kilátástalanság, pesszimizmus és hiábavalóságérzet jellemzett. Ki engedheti meg magának a közönyt ezekkel a dolgokkal szemben? Béres András önéletrajzi könyvvé kerekedett művéből megtudjuk milyen harcokat kellett megvívni ahhoz, hogy oda jusson a nemzetiségi magyar színjátszás és annak marosvásárhelyi intézményei, ahol most vannak.

Mindig nagyobb a pesszimizmus bennem, mikor egy ebben a témában megírt könyv olvasásának nekikezdek, de mindig felráz és reményt ad a jövőre vonatkozólag a tény, hogy megjelent és felvilágosít, nemcsak a magyarországi értelmiséget, de minket is, akik úgy voltunk részesei, hogy ébren más mozit néztünk.

Ajánlom a könyvet minden színházszerető, Erdélyből elszármazott, otthon maradt, volt SZISZI-s, vagy frissen végzett, színházközeli, színházszerető, Erdélymániás, vagy Erdélyt nem ismerő értelmiséginek. Mindenkihez szól, mert a színház  az a művészeti ág, amelyik mindig a kor ütőerén tartja a kezét.

A szerkesztők a könyvbemutatók egyikén úgy vezették fel az Egy filozófus Székelyvárosból c. könyvet, mint egy olyan beszélgetést, amiből a kérdések kimaradtak, és kudarcnak ítélték, hogy nem sikerült személyesebb vallomásra bírni az interjú-alanyt, aki minduntalan visszakanyarodott a hivatalos, szakmai dolgokhoz. A könyvet végigolvasva tán érthető lesz mindenki számára, miért. Az élet Erdélyben az így-élhető-életet jelenti.

Ismerd meg hát a helyet, a kort, az időt, amit sosem ismerhetsz eléggé.

Eddig az ajánlóm.

S akkor a jegyzet-címeim:

1. Szóval így vált ilyenné a kortárs színházi nyelv, Tanár úr!

2. Tehát így vagyunk szellemi-lelki rokonok –

3. Térképre van szükség, a megfelelő emberekhez eljutni –

4. És bátorságra ott maradni, amikor lőnek –

5. És vigyázva bízni akkor is, amikor nem lehet –

6. Ráérezni, ugrani s hallgatni, amikor kell –

7. És nem abbahagyni, amit elkezd az ember.

U.I.

Megrázó, őszinte vallomás Románia magyarságának életéről, társadalmi lehetőségekről, érvényesítési küzdelmekről, amikkel szembesült és amit meg kellett oldania egy magyar intézmény vezetőjének. Nem lavírozás a törvények közt, hanem a lehetetlen szabályok észszerű ki- és felhasználása, ami olyan leleményessé teszi az erdélyi és román értelmiséget is. A rendszer korrupt és lehetetlen benne egyenes úton érvényesíteni jogokat, közakaratot, közkívánságot, ami a nép, a kultúra ügyét szolgálhatja – mikor az egész ország a kijátszásra, elnyomásra, butításra, uszításra rendezkedett be – felülről irányított primitív, gyilkos indulatú vitázókkal. De élni kell és a lehetőségekhez képest amennyire lehet: tisztának maradni. Minden megalkuvás a cél érdekében történik, ki kell csúszni a fojtogató szorításból, hogy megvalósítható legyen, ami nélkül nincs értelme az emberi létnek. Létkérdés az önazonossághoz való ragaszkodás. Nem menekülhet el az egész ország, mindig kell legyen és van maradék, akik küzdenek ahogy tudnak. Csak a sárdobálást kell elkerülni, a sárdobálókat kikerülni, mert azzal nehezítjük a dolgunkat. Az ószövetségben a magát kevésnek érző Gedeon is háromszáz vitézzel győzte le a sokszoros túlerővel támadó ellenséget. Nem a mennyiség, a minőség döntött és dönt mindig.

Köszönöm Tanár úr!!