Mennyire csodálatos embernek lenni! 

Olvasunk, írunk, egymást akarjuk tudni, érezni, miközben soha nem találkozunk, nem is látjuk egymást. Elképzelésünk sincs a másikról, hogy néz ki, ki az. Mégis, mikor olvasom, mikor válaszol, azt ismerem meg belőle, aki valójában. Őt keresem, aki az emberben van. És ehhez elég a mondat, a szó. Létrejön a kapcsolat.

Minden, ami értékes bennünk van.

Mikor Istenre gondolok, Őt sem látom, de amikor szétnézek a természetben, mégis látom Őt. Mert mindaz, amit látok belőle fakadt.

Véges gondolkozásunkkal úgy képzeljük, mintha mindaz, amit teremtett, Rajta kívül lenne. Pedig nem. Mindaz, amit látunk Benne volt, van, úgy hozta napvilágra, hogy SZÓLT.

Mikor szólunk, mi is napvilágra hozzuk magunkat. Láthatóvá válunk a másik számára. És ERRE van szükségünk. Erre szomjazunk. Ehhez nem szükséges a másikunk formája. A lelkét áhítjuk. A lelkünket adjuk.

Isten is a Szellemét adta nekünk, és AZZAL  megismerhetjük Őt.

Mikor arról írok, mit gondolok, mit érzek, mit hiszek, mi van bennem, még nem láthatóak a "fák, a virágok, a hegyek, a lankák, a felhők, az eső" - de ezek is bennem vannak, ahogy Istenben is benne vannak, és a közlése nyomán váltak érzékelhetővé.

Ezt éhezzük. A másikat, aki belül van, Istent, aki éhezővé és szomjazóvá fosztott minket, hogy megtalálhassuk újra, ha már elveszítettük "evés", azaz "látás" közben.

És Isten annyira jó, hogy sokunkat adta mellénk, hogy felismerhessük Őt.

Köszönöm Neked Uram, az olvasóimat!