Tudod, kedves naplóm, nagy zavarban vagyok. Egyre összevisszább minden. Régen világos volt, kik az elnyomók, kik vagyunk az elnyomottak, és nőttünk is, mint a pálmafák, a súly alatt. Mégsem utáltam azokat, akik elnyomtak. Valahogy éreztem, hogy nem az egyes ember, hanem egy rendszer nyom el bennünket, próbál emberteleníteni, de nem sikerül neki úgysem. Szerettem a román embert is, a székelyt is, a magyart is, a szászt is. Mások voltak, érdekesek, ettől volt színes az a világ. Csak aztán egyre nehezebbé tették az életünket, és eljöttünk. De nem idegenbe! gondoltuk akkor, és így is volt. Magyarok közé jöttünk, hogy a gyermekeink elnyomás nélkül nőhessenek fel. Milyen naivak voltunk! Vigasztal a tudat, hogy mindenki ilyen volt, nálunk okosabbak, tehetségesebbek, nagyobb emberek is. Elmenekültek. Nem önmagukat, inkább a családot féltve, a lehetőségeket kihasználni egy szabadabb életre. Ki sejthette azt, ami jön? A próféták hangja még nem ért el hozzánk. 

Itt vagyunk a magyar hazában. Elvegyültünk, ahogy köztünk, otthon Erdélyben is elvegyülten, mégis külön éltek a nemzetiségek. De össze is olvadtak. A szeretet erősebb kapocs, mint a nemzet-, nemzetiségtudat. Főleg ha az nem is olyan erős. Mert ha nagyon erős, akkor már taszít, akkor mellveregetővé kezd válni, az pedig sértő. Mindig azzal volt a baj, ha valakik túllépték azt a bizonyos tűréshatárt. Hogy ők többek ezért, azért. 

Most pedig itt élünk, erdélyiként Magyarországon, ahol van, aki a fejünkhöz vágja ezt, nem rosszindulattal, csak a különbségtétel miatt. Mert hogy mi is bevándorlók vagyunk. És igen, igaz. Mert mondhatom, azt, hogy de mi dolgoztunk, de mi nem kértünk könyöradományt, mi nem használtuk ki a segélyeket - nem számít annak, aki gyűlölni akar. De nem akar, csak nem tud ellenállni, mert kezelhetetlenné válik a helyzet. Jönni akarnak, be akarnak települni hozzánk, de nem akarnak asszimilálódni, ami rendjén is van. Csakhogy az nagy különbség, hogy amíg mi még elférünk egymás mellett hosszú távon is, mert némiképpen közös alapú az életfelfogásunk - velük ez már nem megy. Kibékíthetetlen ellentét van világlátásaink között. És nem ez a baj, hanem az, hogy mi nem ismerünk sem istent, sem embert. Mert ha legalább annyira meg lennénk győződve az igazunkról, a hitünkről, mint ők, képesek volnánk befogadni őket, azzal az erővel, hittel, amivel az élő, szent igaz Istenbe vetett bizalommal élnénk, ami számunkra adatott. De mivel nem élünk, így  nem tudunk nekik alternatívát nyújtani. 

És ők jönnek, ők életképesek, gyerekeket szülnek, míg mi nem szülünk gyerekeket, mi az élvezeteket hajszoljuk, mi a melegek mellett lobbizunk, mi gyűlöljük az életet. Mi gyűlöljük jobban, mert nem tiszteljük.

Abban a "szerencsétlen" helyzetben élünk, hogy olyan miniszterelnökkel vagyunk megáldva, aki viszont tiszteli az életet, keresztény családban él, gyermekeket nevelt föl és kiáll a keresztény értékek mellett. Azért szerencsétlen ez a helyzet, mert az ilyen, ha fölülről jön, mindig ellenkezó hatást ér el, mert errefelé megszoktuk, hogy felülről nem jöhet semmi jó. Alulról pedig ha jön is, azt messze elkerüljük, mint a bolondgombát. Nehogy megmérgezzen. Nehogy veszítsünk a szabadságunkból. 

Nagy szomorúan kell tudomásul vennem, hogy világgá szakadt földijeim milyen világnézeti szivárványszórásban leledzenek. Mind otthagytuk a szülőföldet, és úgy gondolunk vissza rá, mintha semmit sem változott volna ott az élet, mintha az lenne a mérföldkő, amihez igazodnunk kellene. Tüntetünk az autonómiáért külföldről, belföldről, mialatt a világ minden táján minden nemzetiség és nemzet tüntet és lobbizik, és harcol a saját maga igazáért, szelídebb, vagy vadabb formában. De nincs eredmény. Nem lehet, mert a mások rovására akarom érvényesíteni az igazságomat. Lehet két igazság? Lehet igazsága neki is, nekem is, meg még őneki is? Egyik sem akar fejet hajtani, mert az alázat, a megengedés keresztényi hozzáállása idegen tőle. Inkább törjék ki a nyakát. 

És elcsúsznak régi barátságok az új ideológiák mentén, az ellenségeskedő vélekedések árkában, a messziről biztos megoldásokat ajánlásban - és elbizonytalanodik az ember, ha még a szíve fel-felindul az életért. Hogyan mondhatná el ma Magyarországon kormánypártinak, vagy ellenzékinek, mit jelent egyszerűen embernek lenni ebben az országban, akinek fontos a béke, fontosak az isteni törvények,  az élet természetes rendje, még ha nehéz is megőrizni azt - mikor a két oldal már sok oldalra szakadt, és szakad tovább, mikor a családok is meghasonlanak emiatt, a gyermekek is lógnak a levegőben szüleik, a felnőttek bizonytalansága miatt. Amit nagy hanggal lehet palástolni. Kiabálással, hangoskodással, focidrukker stílusban, ahol az észérveknek helye nincs. 

Hiszen boldogan befogadhatnánk idegeneket, ha tudnánk velük mit kezdeni. Ha megtudnánk nekik tanítani, amitől az élet szebb lesz, olyan, ahonnan nem kell elmenekülni. De ha mi sem tanultuk meg, akkor nincs mit tovább adni. Akkor eluralkodik a káosz, az erőszak, mert ők többen vannak, és ők szaporodnak. Felélnek minket, mint élhetetleneket. Az élet vastörvénye ez, az életképesebb él túl, nem a tápos.

Az árnyoldala viszont az országvezetésünknek, hogy korrupt. De nem csak a mostani, hanem a mindenkori. Mert nem isteni- életképes törvényeken áll, hanem a maguk hasznát keresőkén, és a szemétdombon kapirgálók kukorékoló hangján kiáltják ki újból és újból, hogy ma reggel sem változott semmi, ma is ugyanúgy lop Anti és lop mindenki, és nem tisztelünk semmit jobban, mint a hatalmat, amit mindenáron meg akarunk őrizni, vagy meg akarunk dönteni.

Megszakad a szívem, hogy az Amerikába szakadt atyámfia jobban érti az idegenválságot, mint aki otthon maradt, hogy az Európába menekült elítéli a magyar kormányt, hogy az erdélyi magyarra halált kíván az erdélyi román, hogy az erdélyi magyar, aki szereti a románokat, velem együtt, büdösnek tűnik, hogy az erdélyi magyar, aki meg meri mondani a véleményét a nagy magyarkodásról és mellényveregető automómiáskodásról, utálatosnak, gyűlöletesnek van kikiáltva - hogy folyik a szenny, az egymást emberi mivoltában sértegetők áradata az interneten, hogy nem lehet józanul megítélni már semmit, mert mindennek kell legyen valamilyen pártszíne...

Nem csoda, hogy az ember megundorodik a világtól, és kirohanna belőle. Vagy magára zárná az ajtót. Csak nem teheti, mert élni kell, ki kell menni a világba, találkozni kell az emberekkel, beszélgetni kell velük, meg kell hallgatni őket, de odáig már nem jut, hogy őt is meghallgassák. Nincs is értelme, úgyis mindenki csak magát akarja hallgatni. 

És ha az ember Istenhez fordul, akkor elfordulnak tőle a barátai, akkor lenézik, lesajnálják, kiesik a vérkeringésből. Mikor meg visszajön, hogy elmondja nekik a jó hírt, a megoldást, elsőnek épp a barátai, ismerősei mennek neki. Elutasítják.

Ha az Igazságot keresnénk, megismerhetnénk. De csak annyival lennénk előbbre, hogy megismernénk. Ennek a világnak nem sokára úgyis vége. Beértünk, mint a gyümölcs a fán.