1.

Ha most nem ír az ember, akkor mikor, igaz? Az egész kereszténynek nevezett világ karácsonyozik, így vagy úgy. Van aki a kisjézusnál ragad le, mások várják és örülnek amikor "megszületik" ezen a karácsonyon is a megváltó, és megint mások nem vesznek tudomást az ünnep szakrális jelentéséről, csak élvezik, hogy van, mint azok, akiknek mindegy honnan, csak legyen valami az "asztalon"...

A karácsony nekem is csak egy ünnep volt, de a legnagyobb, kisgyermekként. Mi az angyalt vártuk, nem "jézuskát". Azt hiszem engem Isten óvott meg ezektől a vallásos körítésektől, félremagyarázatoktól, nem pontosított dolgoktól. Nálunk apámról derült ki a leghamarabb, hogy ő az angyal, mikor észrevettem egyszer az ablak előtt a karácsonyfával, aztán nagyon hirtelen bekerült a szobába, pedig ő nem jött be az ajtón... máig nem értem, hogy csinálta. De mindig vártuk, hátha egyszer meglátjuk az angyalt... Jól tette anyánk, hogy ezzel a mesével csillapította kíváncsiságunkat. Megteremtette a termékeny talajt a hithez. 

2.

Érdekesen vagyunk összerakva, mi emberek. Hogy mikor érint meg egy vers, mikor furakodik belém, mikor hagy közömbösen, nem a verstől függ. Mostanában nagyon sokat olvasok, szinte versmérgezésem van már, annyi líra ömlik a nyakamba, némelykor teljesen elázok, mint aki túl sokat ivott. Meg aztán ez az internetes felület, ahol találkozni velük, a mostaniakkal... olyan siettetős, úgy sürget, hogy gyorsan, fejezd be, mert jön a következő, arra is reagálnod kell. És már káptalan a fejed, kiment minden fogékonyság belőled, csak ülsz, mint a mackó és legszívesebben mézes vajas kenyeret ennél, vígasztalásul... Aztán eltelik egy kis idő, pár nap, és ha van még kedved vissza"lapozni" egy-egy vershez, talán el is jut hozzád...

3.

Karácsony elmúlt, vidám is volt, meg szomorú is, nagyon gazdag, nagy meglepetéssel, és nagyon elhalkulós, magunkbanézős is. Persze a vita sem maradhatott el, mint minden nagy ünnepen. De lecsengtek, mint amik maguk is kifáradtak, megunták az örökösen ugyanazon rágódást. A rokonság visszautazott, a ház kiürült. Minden a rendes kerékvágásba került. Jön az új esztendő a maga új kihívásaival. 

4.

Le kell élni azt, ami előttünk van. Jól. Annyi mindent kaptunk hozzá! S a legjobbak azok az ajándékok, amiket még ezután bontunk ki, még ezután használjuk fel, alakítjuk vele az életünket. Én a felismeréseket tartom igazi ajándékaimnak. 

5.

Évvégi mérleget, számvetést készíteni is van értelme, de csupán azért, hogy erőt merítsünk belőle a jövőre vonatkozólag. A sok elkószált gondolatomat össze kell szednem, hogy fűzérbe szedve őket szép nyakláncai legyenek a következő évnek. Épp az imént jutott eszembe, milyen érdekes sorsa van a költőknek. Ugyanabban a korban, társadalomban, szokásrendszerben, más-más rendeltetéssel bírnak. Csakis a rájukszabott feladatnak eleget tenni, lehet külön-külön mindenik mérlege. Nem nagyon van értelme az egymáshoz méricskélésnek, összehasonlítgatásnak. Azt a munkát, amit az alkotások végeznek a lelkekben, szívekben, különben sincs emberi eszköz, amivel mérni lehetne, netán megítélni, netán elbírálni... még ha szükség is van rá. Csak önmagához lehet mérni, az általa másokban végzett hatásokat csak a lelkek ismerője tudja felmérni. Még ez a munka is az övé, mi csak élvezői vagyunk, tudomásul vesszük, elfogadjuk, örülünk neki vagy helyreigazodunk, igazíttatunk általuk.

6.

Jó az Isten. Jót ád. Mert végül is bennünk van mindaz, amivel megajándékozott. Egyedül a dicsőséget igényli magának, dehát az Ővé is, nem orozhatjuk el tőle. Csak fel kell fedeznünk és ki kell bontanunk, és meg kell értenünk, és használnunk, élnünk kell mindazzal, amit belénk helyezett. Lehet hálátlan ezért az ember? Ugye, nem?

7.

 Isten is megpihent. Embernek is kell a pihenés.