/Az éden elvesztése – lírai oratórium
Egyéni előadóest Illyés Gyula, Pilinszky János, Kányádi Sándor műveiből/

„… honnan is indultunk s mi gond emelt ide? Az, ugye, hogy mitől s mettől fogva ember az ember. Erre van egy közhasználatú szó. Az ember azóta ember, amióta „civilizált”. S addig is marad az. Amíg megőrzi ezt a sok-sok kínnal, bajjal, rengeteg munkával megszerzett civilizációját, a ki- és megműveltségét: a kultúrát. … Az emberiséget főbajként… az elemberietlenedés fenyegeti…. Ha az atom a világ helyett csak az emberek társaslétének világát veti szét: vége a világnak, vége annak, amiért őseink éltek … Épp a baj elkerülhetetlensége indokolja az önfeláldozásig menő küzdelmet ellene: hisz az épp a végső esély! S azért, mert egy rossz hatalom óriási magasan van fölöttem, azért még rátámadhatok, hozzáférhetek. Igaz, kézzel nem érem el a toronygombot, de nem igaz, hogy nem tudok odajutni: a belső lépcsőkön például. Minden uralom emberi mű, mégpedig folytatólagos. Emberi kézben van, a mienkben is, a legszerényebbekében. … A világot azoknak kell vezetniük, akik fönntartják. Munkálva szüntelen rajta, kézzel, ésszel. A két kezükkel, a maguk eszével.” (Részletek Illyés Gyula oratóriumából)

(Próbanaplómból:)

A költészet természete asszonyi. A teremtő ereje. A fogamzás, kihordás és világrahozatal – sőt, az üzenethordozás természetének tekintetében is. A kapcsolatteremtésben. A kapcsolat megtartásában. (1981. július 27.)

Általánosítható a művészet egész területére. Ezért tanult asszonynak, aki művész, természetes létezésmódja az alkotás. A tanulatlannak is, ha művész. Ennyivel – s ez rengeteg – több előnye van férfi alkotókkal szemben. Hátránya csupán az, hogy amit magától értetődőnek tart, tehát magyarázni feleslegesnek – az a férfiak számára katartikus élmény és filozófiát jelent. Ami nekem természetes létezési mód, az a férfinak filozófia, megfejtésre váró tudomány.
A színészi munka apostoli. Minél többet juttatsz el a szerepedből, magadból a nézőhöz, annál jobb színész vagy. Mikor minden érzésed, minden gondolatod a néző szívéig ér, fönt vagy és lent vagy, mindenütt, a terem legapróbb részletében is, a világon is – a mindenség tágul ki benned s a mindenségbe olvad – felolvadsz ebben a születésben és megszületik a mű, az üzenet, ami röpke pillanatfelvétele ennek az egész csodálatosan egyszerű ötödik dimenziónak, ami a leglényegesebb, ami az isteni élet. (1981. szeptember 11.)

Ennél több csak az, mikor magaddal emeled a közönséget s együtt lesztek mindenné a mindenségben. (1981. november 1.)

Hiszek abban, hogy a színész harcos, politikus művész. Hiszek a színész megváltó, emberformáló erejében. Hiszek abban, hogy ha mindnyájan akarjuk, elkerülhető a 3. világháború. Illyés Gyula is hitt benne, amikor 1967-ben a somogyjádi kultúrház kérésére megírta Az éden elvesztése című oratóriumát. Azóta az atomháború mellett a neutronbomba is fenyeget már…
„Csak aki napról napra vállalja a kezdők didergő csupaszságát, bizonyulhat talán legvégül mesternek” – írja Pilinszky, s én hiszek neki.
A költő úgy költő, hogy ír, a színész úgy színész, hogy játszik. Adott esetben eljátssza, amit a költő ír. Nem egyszerűsítek, hanem a két művészet rokonságát szeretném felmutatni. A színész az az ellentmondás, ami a leírt és előadott mű között van. Benne csapódik le-ki az üzenet. A költő abban a szférában van, ahol a színész létezik. Hasonló természetű a hitük is. Átsugározzák egy mű, a mű lényegét a nézőnek, olvasónak, bevonva őt a mű bűvkörébe. Belülről láttatják a csodát, ami fölemel.
A közönség közvetlen közelében játszani kegyetlenül nehéz, de gyönyörű feladat. Olyan feszes, komoly, égető játékra kötelez, ami nem enged lazítást. Ide igazi érzések, indulatok kellenek. Ha sikerül megteremteni velük a kapcsolatot – milyen rossz szó ez –, ha be tudod vonni őket az áramkörbe, ha a játék csodáját ők is megérzik, akkor nem mehetnek üres lélekkel haza, akkor „megtörtént” az előadás. A színház sokkal forradalmibb és amorfabb művészet, hogysem korlátok és dogmák közé lehetne szorítani. Amorf alatt azt értem, hogy alaktalanságában mindenütt jelenvaló, körül folyhatja az egyes embert, a valóságot, az életünket, átszűrődik rajta. Benne van, nem lehet szembeállítani velünk, így idegenítjük el a közönséget a játéktól, hogy utána visszacsaljuk magunkat, a játékot a szívükbe. Az eltávolodási és visszakönyörgési út felesleges, fárasztó és nem is vezet célra. A színház feladata, küldetése, missziója a mindenkori segítség, útmutatás. Ennek a módját úgy kell megtalálni, hogy a válasz önként fakadjon a közönségből a felmutatásra, ami a színházi előadás. (A színház monstrancia is.) Ezt csakis közöttük lehet elérni. Egyet-érzéssel, együtt-cselekvéssel. Hagyományos színházi előadásoknál is az a legideálisabb, ha a közönség partnerré nemesül. Ezért akarok közöttük játszani, s ha sikerül és együtt játsszuk el a játékot, akkor többet nem maradhatunk közömbösek, akkor „megfogan” az üzenet.
Transzcendens líra a Pilinszkyé, így, ilyen mélyre leásva és felfele feszegetve szabad csak alkotni. Ilyenkor megnyílik a lét. Az idő nem úgy idő, a tér sem úgy tér, ahogy tanultuk. A mindenség lopózik a költészetbe.
Illyés Gyula költészete a Pilinszkyével bennem úgy egészül ki, hogy a vita csattanóját Kányádi sütheti el. Illyés Gyula oratóriuma az emberség kiáltása, a lét megőrzésének módjait feszegető, kristálytiszta aggodalom, önmarcangoló vita az ember énjei közt. Az oratórium hangjai egy emberben, AZ emberben szólalnak meg: műve válasz is, a világháború mikéntjére. Pilinszky a megszenvedett poklot vetíti ki, ő a felmutatott fájdalom ebben az összeállításban, Kányádi pedig az ostorcsattanás a közömbösség, az eltompultság, a bárgyú beletörődés arcán. Ha sikerül elképzelésem, akkor e három költő szervesen kiegészíti egymást, és velük együtt én is teszek valami keveset a békéért. Meggyőződésem, csak oda kell figyelnünk egymásra és az élet megbékél, mi emberek is összebékülünk. Csodálatosan homogén ez a világ. Amit én nem tudok, azt tudja ő, így segít rajtam – és fordítva, az ő ilyen-olyan irányú tökéletlenségét az én képességem, tudásom egészíti ki. Valamelyikünk mindig olaj a kerékre. Hogy forogjon.

Nászta Katalin

https://ujkafe.website/?p=82376#more-82376