Én megértem őket. Az ember valahol mindig igazolni szeretné önmagát. Hogy helyesen cselekedett, vagy jól látta a dolgokat annakidején. Mentséget keresünk a tetteinkre, mert akkor is úgy érezzük, vádol valaki, amikor senki sem teszi. Hogy miért nem adtuk ki akkor… de hiszen nem jelentkezett állandóan, és igazuk van. Senkit sem vádolhatunk saját mulasztásainkért. Eleve minden rád van bízva, de az életed, a sajátod feltétlenül. Neked kell kezdened vele valamit, amire az ösztönöd sarkall. Magaddal kell megvívnod azokat a csatákat, legyőzni minden kishitűséget. Vén lettem, mire felismertem ezeket. Milyen fontos volt egy-egy bíztató mondat.

Megnéztem a tegnap a tévéfelvételt a velem készült három mondatról a kötetbemutatóm alkalmából és láttam tekintetemben azt a pillantást, amikor kvázi kiestem a valóságból, és a váratlanul támadt sötétben lehalásztam azt a mondatot, ami segített kiúszni az örvényből, amibe a hirtelen jött nyilvánosság akart beszippantani. Mert megzavarodik az ember, ha túl sok fény esik rá. Nem arra teremtetett, hogy a dicsőségben sütkérezzen, az nem az ő reszortja. Sokkal tisztábban tudok fogalmazni itthon, egyedül, amikor nem zavar senki, semmi. Nem figyelnek, én figyelhetek befelé. Mert ott vannak, bent a fontos dolgok, a lélekben, a lelkiismeret falain, a szívben. Kintről csak impulzusok érhetnek, amik felborzolhatják, vagy elsimíthatják a belső hullámokat. Az ember énje magányra van ítélve, nem kerülhet közel hozzá igazán Istenen kívül senki. Ez az a féltékeny szerelem, ami világra hozta őt, ez az a kapcsolat, amiben az ember mikor igazán magára talál, Istenre találhat. Nem ő az Isten, hanem az Istennel való kapcsolat avatja őt is azzá. Ezt a világ sosem értheti, ahogy az ember is csak abban az állapotban, amikor egyedül befelé tud figyelni. Lelke a Lélekre vágyik, s ha jön – egybeforrnak, amiben, mint minden tiszta fürdésben „újjászületik” a lelkünk. Ennek a történésnek egyetlen valódi csatornája, igazi útja, keskeny, egyedüli ösvénye az Úr Jézus Krisztus.