Az árnyék - saját felvétel 

Kész. Óhatatlanul író lettem. Hogy ki mit gondol erről, nem számít. A tények igazolnak. Ha csak végignézem, mennyit irkáltam eddig össze… fent van a neten. S ami még nincs! Igaz, sokat foglalkozom magammal, de másokkal legalább ennyit, ha nem többet. És többet. Persze vastagon benne vagyok én is, mert magamon kívül még nem sikerült írnom, de nem is kívánok. Benne akarok lenni, és benne is vagyok mindig, az egészben.

Épp erről jutott eszembe revideálni egyik korábbi gondolatomat, ami arról szólt, hogy lopkodjuk egymás ötleteit, szétvagdossuk alkotásainkat, kölcsönözzük a másokét, és abból alkotunk „eredetit”, holott… És felháborodásom oka csak az volt, hogy ez már a színpadra is fellépett! Micsoda disznóság! Kérkedni azzal, amit más alkotott, én pedig újragondolom! Lopás kérem, lopás!

De hát nevezhetjük ezt inspirációnak is, hiszen az is! Az eredeti nem változik attól, hogy átdolgoztuk. Mi kérem, csak fogyaszthatóvá tesszük a magunk számára. És nincs ebben semmi cinizmus, még ha lenne is. Mert önmagunkban nem érünk fel egy istennel sem. Kellenek a támpontok, elméleti cölöpök, amin megáll az észrevételünk.

Arról jutott eszembe ez a gondolat, hogy reggel a fürdőszobában a tablettákat tartalmazó dobozt nem sikerült egyből visszatenni a helyére, folyton leesett, vagy háromszor próbáltam, de lebillent. Pillanat alatt rájöttem – még félálomban van ilyenkor az ember – hogy a benne levő plikkek dőlnek a skatulya falának, azért esik le. Csak meg kell fordítani, és helyére billennek a dolgok. S az unokám jutott eszembe, akinek ezeket az apróságokat mind meg kell tanulni, s ha jól figyel, megfogja. Nem kell más hozzá, csak engedély a szülők részéről, vegyen részt cselekvőképesen, gyakorlatban is a mindennapi életben. Legyen része a napi rutinokban. Hagyják meg neki a szabadságát abban a közegben, amiben felnő. Magától megtanulja, és ha kipróbálhatja a dolgokat, mindenre rájön. Csak hagyni kell. Hagyni kell, hogy rájöhessen magától. Hogy az agytekervényei mozgásba lendüljenek. Járni is úgy tanulunk, hogy látjuk őket járni. A kisebbik unokám, látva a nagyobbik lelkes rohangálását a lakás egyik sarkától a másikig – hosszú perceken keresztül, vele együtt kezdett futkorászni, és a még másféléves sincs kis lurkó úgy húsz perc múlva rájött, hogy ebből most már neki elég. És abbahagyta. Magától. Majd többet fut, ha ő is majdnem négyéves lesz.

Tehát.

Jók a halott szerzők. Már nem kötik az ebet a karóhoz, azt tehetsz velük, amit akarsz. Használhatod, amit alkotott. Hiszen azért írta. Már nem zavarja, ha a nimbuszát csorbítod, mert azt úgysem tudod. És ha mégis, neki már nem fáj. Sőt, bármikor visszaállíthatja valaki más.

Egymás javára, hasznára élünk, ha nem is veszünk róla tudomást. Minden a tiétek – mondja az apostol Isten szavával, és igazat mond. Minden, ami van, nekünk szolgál, nekünk pedig egy dolgunk van: ne akadályozzuk meg ebben a dolgokat.

Úgyhogy félreteszem eddigi nyavalygásom az átdolgozott és újragondolt művek felett, hiszen, ha belegondolok, én is „hozott” anyagból dolgozom. Abból alkotok, amit más már megcsinált egyszer.

Biztos visszajutunk így, ha felgöngyölhetnénk – az origóhoz.

Keservemmel együtt, hogy minden ki van már találva, én csak rálelhetek – szeretem és élvezem és örülök az egésznek. Befoghatatlan, felmérhetetlen ajándékban dagonyázunk, ember!

2022-07-07