Adott volt egy kisebbségi lét Erdélyben, mert amikor megszülettünk, már Romániához tartozott. Magyarok voltunk, de kisebbségben éltünk a szocializmus égisze alatt. Boldogtalanul, bár akkor még nem ismertük fel az akkori boldogtalanságunk mennyivel jobb a majdani „szabadságban” élhető reménytelenségnél.

Most szabadok vagyunk. Szabadon kimondhatjuk, amit gondolunk. És lám-lám, kiderül, mennyire nem vagyunk egy véleményen. Hogy nincs közös alap, amin megállhatnánk.

A múlt nem az a szikla, amin meg lehet maradni. Kis ideig büszkélkedhetünk vele, de jobb óvatosan, mert hamar a fejünkre szakad, ha túlságosan „felemeljük”.

Mit segíthet ma rajtad az, hogy a múltban mi történt, mekkora földrészt szakítottak el tőled, hány rokonod halt meg, került elérhetetlen távolságra, egy határ mögé? Mit ér az ember azzal az elégtétellel, amit a múltjának az újfenti elismerése jelent?

Szerénység nélkül állandó szálkák vagyunk csak egymás szemében.

Nem lenne jobb megfogni a kezét a románnak, magyarnak, székelynek, zsidónak, cigánynak, ukránnak, orosznak, stb, és azt mondani: legyünk testvérek?

Nem ezért írta József Attila a Dunánál című versét? Nem ezért fájt a szíve minden emberiségért aggódó alkotónak, tehetségnek?

Olyanná válsz, mint akit gyűlölködve, fröcskölődve, káromolsz. Káromló, piszkos, gyűlölködő ember. A szavak ölnek. A gyűlölködő szavaid téged is megölnek, mert a szavaink, mint a bumeráng, visszahullnak a fejünkre. Ránk olvassák őket – igazságosan. Joggal.

Jobb lemondani arról, ami a tiéd, hogy tényleg a tiéd lehessen.

Kinek jó az, ha újból egymásnak esnek a népek? Kinek adhat igazat bárki is, aki csak gyűlölködő, egymást ocsmány kifejezésekkel besározó embereket hallgat?

A világ problémái megoldhatatlanok, rájöhettünk volna már régen. De annyit megtehetünk, hogy a szomszédot nem ütjük agyon, nem vesszük el, ami az övé, nem hánytorgatjuk fel neki a múltját, mikor a sajátunk sem makulátlan. Nem verjük a mellünket, nem bizonygatjuk a kivagyiságunk, hanem örülünk annak, amink van, csendesen végezzük a magunk dolgát, és nem háborgatunk senkit.

Odafordulunk Istenhez, aki egyedül képes arra, hogy nyugalmat adjon, békességet nekünk.

Ha meg nem hiszed, hogy van, akkor is csak azok mentén a parancsolatok mentén élhetsz, amik az életre valók, ez pedig a tízparancsolat. Ha utánanézel, mindig ezek határozták meg az emberiség életét, ezekhez képest voltunk valamilyenek, léptünk át olyan határokat, amik a másik embert sértették, és kihívtuk a sorsot magunk ellen.

Mennyivel bölcsebb élni a bölcsek tudományával, mint hőbörögve, habzó szájjal hullani a sírba a magunk okozta tragédiák következtében. Ha meg kell halni, úgy halni meg, méltósággal, mint aki elvégezte a feladatát itt a földön. És nem úgy, hogy az utánunk maradóknak az élettől is elmegy a kedve a mi gyilkos indulatainkat szemlélve, szenvedve. Nem az a hős, aki mások ellen, hanem aki másokért képes élni.

Milyen gyúlékony a szó, ami elhagyja az ember száját! Hogyan lehet hinni annak, aki ma így, holnap úgy beszél? Azt a forrást kell hallgatni, amelyikből mindig élő víz buzog, és nem zavaros. Zavaros vizet inni beteggé tesz. Megbetegíti az elménket a zavaros szöveg.

Tisztelni kell a fogalmakat, tisztán kell tartani az elménket, csak tiszta forrásból szabad inni.

Az az ember, amelyik azt állítja, hogy kizárólag csak ő egyedül tudja bizonyosan az igazságot, miközben hol ezt mondja, hol azt,– az magát leplezi le. Nyilvánvalóvá válik, hogy nem őt kell követni. Nincs igazi hatalma, csak bitorlott. 

Aki nem tisztel senkit, azt sem tisztelheti senki.

Az erő ott kezdődik, hogy elismerem a másik jogát is ahhoz a minőségű élethez, amit én élek. Nem alacsonyabb szintűhöz.

Konkrétan: én nem vagyok büszke arra, hogy magyarnak születtem, mert ebben semmi érdemem nincs. Ezért nem nézem le a románt sem, a cigányt sem, a zsidót sem, senkit, mert annak született, ami. Lehet közös vonásunk, ami miatt meg tudom szeretni, ha ő is keresi az igazságot, és ő is hasonlóképpen tekint rám. Ha pedig nem, akkor nekem kell kezdeményezni ebben a kérdésben, hiszen én ismerem Istent, aki nem tesz különbséget az emberek között, ő pedig még nem ismeri, ha még mindig nekem támad, amiért a nagyszüleim a történelemben valamikor valamit tettek. Mit tehetek én erről?

Minden ember a maga sorsáért, életéért felelős elsősorban, utána azokért, akikre hatással lehetett. De azért a múltért, amikor még nem is élt? Megváltoztathatjuk azt, ami megtörtént? A legtöbb, amit megtehetünk, hogy nem vállalunk közösséget vele, ha olyan, vagy folytatjuk, ha olyan. És, hogy mit kell folytatni, és mivel kell szakítani, azt az az Isten mondja meg, aki a mindenség királya, akinek alá vagyunk vetve, akár akarjuk, akár nem.

Ezért a legjobb, ha Őt próbáljuk megismerni, amíg időnk van rá. Minden megoldódik ettől.

Mert az ismeret bizalmat, hitet szül bennünk, amivel minden kibírható, túlélhető, megérthető és megszerethető.

Hogyan is hangzik? A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. Pál Rómabeliekhez írt levelében a 10.-ik fejezet 17.-es igéje.

Ez a megoldás. Ülj le, vedd az kezedbe a Bibliát, és olvasd. Akkor megérted, mi zajlik a földön, megérted, merre a szabadulás útja, és megmenekülhetsz.