Írom, ahogy feljön bennem.

Egyike azoknak, akik nagy hatással bírtak rám: Pilinszky János. A költészete. Puritánságában rejlő ereje. Még mit sem tudtam róla, de a versei megérintettek. Elemi erőkkel rendelkeznek. És nem a cifra szavak, kacifántos szófűzérekkel, kitaláltakkal, hanem a meztelenségükkel. Mögöttük látszottam én is. Dideregve. Mosakodás előtt.

Kevésbé erőteljes, de meghatározó volt „költészetemre” Juhász Ferenc alkotói nyelvezete. Korábban ért el, zsenge fiatalkoromban, mikor „szarvassá változott fiúként” még én is kerestem a hangom. Ő épp ellenkezőleg, szavai sokszínűségével, zenei harmóniákat papírra festő fogalom-kombinációival csigázta fel a fantáziám. Leültem és írtam, ami eszembe ötlött. Nem bírtam utolérni. Kicsit össze is zavart.

Még előttük, – ha már a költészetnél tartok - , Ady Endre, fülledt fájdalmaival, és József Attila tiszta bátorságával irányítottak ízlésvilágomban. De szerettem Tóth Árpád szomorúságát, Szilágyi Domokos izgalmasságát, hogy ma van nekünk és akár megismerhető is lehet. És hát Kányádi Sándor érett tisztaságát, ahogyan pontosan tudni lehet, hol vagy otthon, és hogyan lehetsz szépen otthon a világban. Aztán a vasfüggönyön átszivárogtak Bereményi Géza versei Cseh Tamás éneklésével, ami olyan hatással volt rám, mint a mágnes, ami kivonz a bezártságból, a vasreszelékek egy pontban sűrűsödnek össze, robbanásig, csak a szikra hiányzik még. (itt van egy kis képzavar, de nem számít)

Micsoda vonzások-taszítások közt élünk! Mert voltak taszítások is, ami erősítette vonzerejét az imént felsoroltaknak.  Mint pld. az operett andalító világa, az édeskés irodalom, vagy az olcsó krimik. Minden, ami könnyebben jön, könnyebben születik.  Mintha az igazi értékekért jobban meg kellene küzdeni. És maga a küzdelem minősíti fel, teszi időt állóbbá.  Mert ez a lényeg. Nem elmúlni. Megmaradni, nyomot hagyni.

Az irodalom szeretetét apámtól kaptam. Anyámnak versekkel udvarolt, aki most 88 évesen sírva emlékezik minden verssorra.

A mozgás örömére nagyapám vezetett rá, mikor beíratott egy tornaklubba, az Akarat (Vointa) nevű kolozsvári csoportba. Máig az orromban a tornaterem „illata”. Később Bindea Anica tornatanárnőm bízott bennem annyira, hogy engem kért fel unaloműzőnek az eredmény kiszámolásáig a közönség szórakoztatására. Alvó bohóchajlamom ekkor bontakozhatott ki. Én már akkor tréfás stílusban adtam elő a versenyen bemutatott talajgyakorlatomat, a nézők nagy derültségére.

Operába anyám vitt, színházba magunk kezdtünk később egyedül is járni iskolakori, és azóta is meglévő barátnőmmel.  Legerősebb hatással Kovács György volt rám, Madách Tragédiája Lucifer szerepében. Értelmes szerep, amit egy nő is eljátszhatna, mondogattam sokaknak, de nem volt rá vevő akkoriban senki. Mi egy részletet bemutattunk belőle egy téli iskolai táborban a barátnőmmel, Albert Júliával. Bizonyítandó, hogy a nőket nem szabad leredukálni kifejezetten női feladatokat betölthető szerepekre. A női emancipáció viharszelének vége legyintett meg akkor.

Kimondani a dolgokat, erre vágytam. Megérteni és kifejezni őket.

Egyik nagy versem, amit iskolában hazafelé menet, magamban mondogattam: Arany János: Vojtina ars poétikája volt. Költői hitvallásnak jobbat, árnyaltabbat azóta sem találtam.

Aztán Zelk Zoltán Sirálya kísért sokáig. Főiskolai éveim meghatározó verse. Ekkoriban került kezembe a Biblia is. Akkor még csak, mint egy könyv a sok közül, de igen jelentős.

És ezekhez a forrásokhoz, amiből szellemi-lelki életem táplálkozott, emberek vezettek, akik felhívták a figyelmem rájuk, kellő kíváncsiságot ébresztve bennem, miután számomra abszolút hitelesen képviselték álláspontjukat. Az ő közbenjárásuk nélkül nem jöhetett volna létre e művekkel való találkozás. Mindig szomjaztam arra, hogy valaki mondja meg, kiket érdemes olvasni, melyek azok a művek, amiket nem szabad kihagyni az életemből. Hiszen annyi fércmunka, fajsúlytalan mű jelenik meg, és egyáltalán nem mindegy kinek a gondolataival „táplálkozom”.

Pilinszky költészetét Visky Árpád színészkollegám ismertette meg velem.

Ady szeretetét apámnak, József Attilát a magyar tanárnőmnek, Irsay Évának köszönhetem. Juhász Ferencre Albert Júlia barátnőm hívta fel a figyelmem.  Aragon, Apollinaire verseit a francia tanárnőmnek, Bartos Katalinnak köszönöm. Szilágyi Domokosra a kortárs irodalmárok, akikkel élő kapcsolatban voltam, Tóth Árpádot apámnak, Kányádi Sándort már személyes találkozásképpen, még Napsugár-kori idejében fedeztem fel magamnak. Cseh Tamás dalait becsempészték az országba, fű alatt lehetett hallgatni jóformán.

Uram Isten mennyi minden szerettem volna lenni! Hős is, okos is, bátor is, de józan is, tetsző, de nonkonformista is.

Lassan feslik fel az élet számunkra, ez cáfolhatatlan, ha elég időt kapunk rá. Talán kimérik ott fenn, mikor mennyit bírunk el, és így adagolják az élményeket, amiket – botorul -, azt hisszük, magunk szerezzük, keressük magunknak. De hogy éppen azt? éppen akkor? éppen úgy? Ez nem tőlünk függ. Mint ahogy az sem, mivel találkozunk életünk folyamán. Még a különböző „utcákba” való betérés, annak vonzása is, ”adatik”. A döntés a miénk, amit meghozhatunk, ösztönösen vagy tudatosan.

 „A véleményt a legprimitívebb válasznak tartom, hiszen megelőzi a gondolkodást, és műveltséget csak gondolkodásból lehet teremteni, és fordítva. Ha elvesszük a gondolkodási lehetőségeket és alkalmakat, akkor csupán informált, izolált egyedek társadalmát teremthetjük meg.” Ágh István

A gondolkodás munka, ami éppen olyan fegyelmet, koncentrációt igényel, mint bármilyen más, ahhoz, hogy kilyukadj valahova az életed értelme felől, végig kell gondolnod a dolgokat. Neked. Egyedül. Azokkal az emberekkel társulj, akik ebben segítenek, nem akadályoznak. A kész klisékkel szolgálók betömik azokat a kérdésnyi réseket benned, amik előbbre vihetnek a magad életének, sorsának útján. Mert egyedül nem megy. Az igazi társak éppen abban segítenek, hogy kicsírázzon benned a következő gondolat, ami elvezet az azutánihoz. Nem mondják meg, mit kell gondolnod, hanem kivárják, megfelelő kíváncsisággal, amíg rájössz. Vagy nem várják ki, csak elindítanak egy úton. 

A lista nem teljes, természetesen. Íródik.