Valami mély szomorúság jellemzi minden írásom, amióta tollat fogtam.  Ezt az Istennel való találkozás öröme sem tudta eddig kitörölni. Az élet feletti lelkendezés mélyén ott lapul a bánat hatalmas folyama, mint egy mélyrétegi áramlat, megfestve a víz felszínét. Napsütésben is könnycseppként ragyog. Pesszimista, sötét, – ilyen jelzőkkel illették a verseimet régen a szerkesztők, akik aztán végül nem adták ki kötetben őket.

Minden fájdalom oka a megoldhatatlan dolgokban van. Mintha Istennél is jobban szenvednénk az emberek sorsa miatt. Látom, amit ők nem látnak, írta József Attila, és vele mondom én is. Félreteszem aggodalmam, mintha minden rendben lenne, pedig nincs. Nem akarnak hallani, becsukják a fülüket. Hogyan énekelnék?

Meghallani – ez a legnagyobb ajándék. Kegyelem, mikor odahajthatod a füled. A földre hulló szavak irányt változtatva a szívedben landolnak. De addig ebben a süket állapotban, ebben a makacsul oda nem figyelni akarásban kell megőrizni a szívet. Minden féltett dolognál jobban. Ez az, amiről azt mondja az Írás: meg ne keményedjen a ti szívetek, mint az elkeseredés napján a pusztában Izrael népének. Azt hiszem, úgy vélem, most így látom. Újjá nem született testünk produkálja ezt a mélység kútjába húzó bánatot bennünk.  

Csak az a mennyei elváltozás szünteti majd meg. Addig árnyalja földi arculatunk, lelkünk, életünk.

Köszönöm, Uram, a felismerést.