V.Mózes 32:2

Nincs jobb annál, amit Isten mond az embernek. És nincs szomorúbb, mint amikor az ember ezt nem akarja tudomásul venni.

Gyönyörűséges dolgokat szörnyűségessé hazudik.

Annakidején, Romániában Ceausescu idején volt szingli adó, csak nem így hívták. Emlékszem egy kolleganőmre, akinek nem volt gyermeke, és már nem is lehetett volna, mert idősebb volt, mennyire felháborodott ezen. És bizony sok gyermek nem jött világra, mert nem engedték neki. Az ember így lázadt a hivatalos parancs ellen, mert a szabadságát látta korlátozni. De a gyermek csodálatos esemény, nincs ennél nagyobb az ember életében. Semmilyen alkotás nem ér fel vele. Csak hát az istentelenség korában, amikor magunkat állítjuk a mindenség központjába, ezt nem akarjuk tudomásul venni. Teljesítményközpontúvá tettük a világot, és mindent, ami szent, bemocskoltunk.

Az ember eredendő feladata: betölteni a világot utódjaival. Ehhez kiváló képességet kapott Istentől, amihez a legszebb, és legszentebb gyönyörűség is párosul. Két ember, a férfi és a nő között. Ez a tiszta parancs, ez a rendeltetés az eleve elrendelt. Ez az élethez a kulcs. Ez a fennmaradáshoz a megoldás. Ez az emlékezetünk megtartásának módja. És mindez Istent dicséri, aki teremtett minket, a saját hasonlatosságára.

És az ember hátat fordított neki. Megcsúfolta Teremtőjét. Kifigurázta, és most boldogtalan. Nem találja a megoldást a maga okozta problémákra. Hogy nem házasodik, nem szül, hanem csak élvezni akarja az életét. És nem veszi eszébe, hogy épp ezzel ásta meg a saját sírját. Mikor a gyermekét, aki mégis megszületik, ugyanígy neveli. Aki még messzebbre megy az isteni parancstól, s már  azért lobbizik, hogy ismerjék el jogát ahhoz, hogy azonos neműekkel is házasodjon, ahol eleve kizárt az élet tovább adása. Mert hogy erről van szó. Csírájában megfojtjuk. Inkább a halál. Megálljt parancsolunk a teremtésnek, visszájára fordítjuk Isten szavát. Magunkat tesszük istenekké.

És aki felemeli szavát az eredeti parancs mellett, aki kiáll az Isten Szavával Isten Szava mellett, azt kigúnyoljuk, lenézzük, megöljük. Mert az ember megelégelte az életet. Nem kell neki több belőle. Nem hálás érte, halálra bosszús azért, hogy a világra jött. Mert nem szereti ezt a tönkrement világot. Amit ő tett tönkre. Úgy viselkedik, mint egy rakoncátlan, fegyelmezetlen gyermek, aki toporzékolva tiltakozik a neki adott bölcs parancs ellen. Ő nekimegy a kályhának, ő megfogja a tüzet, és magára gyújtja a házat. Mert tetszik neki az a szép nagy tűz. Mert nem szeret senkit és semmit. Nincs jövőképe, nincs reménysége, csak azonnal kielégítendő vágyakat ismer. Add ide, de azonnal. És felháborodik Bagdy Emőkén, Kovács Ákoson, kormányrendeleten, mindenen. Ő az értelmes szabad ember, akinek senki ne tiltsa meg, hogy szabadon rendelkezzen az életével, és úgy tegye tönkre, ahogy akarja. Senkinek semmi köze hozzá.

Ó, ismerem ezt! Magam is ilyen voltam. Hiszen még nem hallottam Istenről, nem értettem semmit, és lázadtam minden ellen. Nem volt jó példa előttem. Nem mutatta senki, mert nem tudta. De amikor megjelent az, akinek a birtokában volt az isteni kijelentés, és átadta nekem, minden megváltozott.

Hiszen az szép, amikor a nő egy férfi segítőtársa lesz, és együtt családot alkotnak, gyermekeket hoznak világra, akik rájuk hasonlítanak, akiknél nincs szebb a világon. Mert az gyönyörű, mikor az apa kezébe veszi fiát, lányát, és felemeli és megmutatja a világnak: ő az enyém! Nincs annál intimebb kapcsolat, mint az anya és gyermeke között. Nincs annál magasztosabb feladat, mint megtanítani őket az élet dolgaira. És nincs annál nagyobb és tisztább öröm, mint amikor látjuk őket boldogulni, sikereket elérni. Megindul a bensőnk, mikor a mi fiúnk, a mi lányunk kitűnik valamiben, jól csinál valamit, okos és irgalmas, vagy jó abban, amit csinál. Vagy csak egyszerűen tudja, mit kell tennie. Nincs annál jobb és szebb, mint amikor láthatjuk, hogy nem volt hiábavaló az életünk, mert átadtuk a gyermekeinknek Isten szeretetét, ismeretét, amennyire csak tőlünk tellett. De nincs reménytelenebb helyzet annál, mikor magunk sem, ők sem látnak megoldást, és azt sem tudjuk, hol keressük. Mikor maga a létezésünk veszti értelmét előttünk. Mire vagyunk? Mire élünk? Mire születtünk? Amikor összekeverednek fejünkben a dolgok, a szépet csúnyának, a csúnyát szépnek, a jót rossznak és a rosszat jónak tartjuk. És nem értjük, miért nem tudunk boldogok lenni.

Itt az idő figyelni Istenre. Itt az ideje meghallgatni az Ákosokat, Emőkéket és azokat, akik ismerik az Isten parancsait. Itt az ideje visszatérni a Bölcsesség Forrásához, és megadni magunk a Szülőnknek, elismerni Fiúságunk, és visszatérni a Szavaihoz. Beszélj, mint az eső, hadd hallgassalak – írja az író (Tennesse Williams), és mondata azt az elemi vágyat fejezi ki, amit mi is érzünk. Szólj, Uram, és hallja a Te szolgád.

„Boldogok, akiknek útjuk feddhetetlen, akik az Úr törvényében járnak.” 119. Zsoltár 1:1

„Te parancsoltad, Uram, hogy határozataidat jól megőrizzük. Vajha igazgattatnának az én útaim a te rendeléseid megőrzésére! Akkor nem szégyenülnék meg, ha figyelnék minden parancsolatodra!” 119.Zsoltár 4-6