Emlékek
2016. július 10. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Emlékek

Átmenetek szférái

                               

Hogy is volt? Ültem a vonatban, néztem az elfutó tájat s az életre gondoltam, úgy általában. A nagybetűsre. És láttam magam benne. Nézőpont kérdése minden. Alulról s egy bizonyos határig feszítve ki a tájat, végtelennek tetszik. Kerékpár kaptat fel a lejtőn. Kis ház, napnyugta utáni első szürkület. Még világos a kép, még meleg a fénye. A magányos biciklista szomorúsága nem kiszolgáltatott, így kiszakítva a térből, bár a táj végtelen.

Fiatal kerékpáros lehetne, ő megválthatja a képet, kiléphet belőle, oly erős. Nem marad ott csonkán. Hazatér az anyaöl puhaságú meleg tájban, ahol égig nőnek a fenyők.

S a kép mögül elősejlik egy másik. Füstös bárban a pulthoz feszül az erősmellű lány. Még nem bántható, tisztán kerül ki sóvár szemek gyűrűjéből. Később egyre védtelenebb lesz az ember. Időbőreit lassan elhullatja, csupaszon találja már a halál. Ellene szerelem vértezhetné. Szelek s idegen szavak ellen. A szeretet csupán ruhát nyújt. De ha kinéz csak egyszer is a burkon, már pedig ki kell nézni, ott áll kora letagadhatatlan, elvetélt burkaival a földön. Siralmas mozdulat, mit értük nyúlva tesz, mivoltát takargatni. 

                                                                              *

 Hószakállas erdők. Jégszakállat ereszt a föld. A levegőben megfagyott madarak árnyai, őzek tétova ácsorgása a mezőn. Döcög a vonat, ablakából a táj is kihal lassan.

De körülírható az állapot másként is. A vers úgy születik, hogy benne marad a szájban, a fejben, csupán szemed tükre fényképez és zár mélyre képeket, miket majd felfakaszt az álom. A vonat füstös, meleg és utálatos. Elsőosztályú tucatülések. Ülsz, állsz, vagyogatsz. Méltatlankodásod olvaszt eggyé a tömeggel. (Rájöttem, azok írnak verset, akik bizonytalanok a helyesírás szabályaiban) A kalauz másodszor is felkölt, pedig nem akarsz leszállni. Fejed fölött visszacsavarják a neoncsövet, hadd zúgjon és aludjon, aki hálókocsijegyet vett magának, egy másik vonaton.

Dehát nem ez a fontos, ezek csupán a körülmények, te dicsőséges utadat járod, téged a kosz s a késés nem érinthet, te vendégszerepelsz és tündökölni mész abba a másik városba – közben elfogynak a gyógyszerek, a hülés előretör, hurrá kiáltással győzedelmeskedik orrod fölött, hapci, a gyorsvonatokat beszüntették, hapci!, a villanyt ezután meg se gyújtják, a fény százada – hapci! – cserben hagy, és festékre sem lesz szükség. Hamarosan a színházakat is bezárhatják s az olvasásról is le lehet mondani, füvet eszünk és bégetni fogunk, mert a birkákat ősszel, nyáron nyírják, hát eresszetek szőrt barátaim, hidegek és fázások következnek.

Persze más megközelítésben, nem ilyen avittül, írhatnék arról mit is jelentett ez a város, a mit sem változott, a katonákat szélnek eresztő, vonatindulásos állomásával, a zártarcú, befülledt kispolgárokkal, a mindig ide vágyom vissza lélegzetnélküliségével, vagy a torokszorító izgalommal és a múlt arculcsapó őszinteségével, mikor még… és mikor már nem…, és amikor már… - Szeretni ugye nem könnyű és nem mindig sikerül sokáig. Az emlékfelfeslés fájhat és kitakar, hát föl kell öltözni, ne szégyenkezzünk. Ez a város az a város, nem változott, ő visszahívott, te kinőtted, s ez így van már. 

*

Hószakállas hegyoldalak közül jöttem, torkomban csikorgó hidegekkel. A régi meleg város keblére ölelt, most fészkelődöm a papír előtt, sorakozót rendelnék gondolataimnak, de összekúszál bennem mindent az érzelem, ez a vegyes, utcasarkokból és eltéveszett utcákból összeállt konglomerátum, mely folyton alakot változtat, hullámzik bennem, apad ás árrá duzzad egy régi arctól, egy újra felismert mosoly miatt.

Álmok városa, nem nézlek már elfogult szemekkel, törekvéseid kisszerű voltát is felismerem már, azt is, mit akarsz s meddig nyújtózhatnál, ha tehetnéd. Mégis, az élet itt öltött testet bennem, a cél formát, a szellem innen indult kikristályosodni, csíszolódni hidegebb havakon. Nézlek, benned magam s azokat a sajátos, más városra nem hasonlítható apró szívdobbanásokat figyelem, amik körülölelnek az utcán, bebugyolálva is magamra hagynak – és ez a jó.

Itt, hol önmagammal ismerkedtem meg, kicsit mindig újra kell fogalmaznom, értékelnem, éreznem akarásaim. A huszonév lelkes lehellete csap meg, diákakarat duzzasztó lángok nyaldosnak körül s bizony jól esne hagynom égni magam bár egyikében e lángnyaláboknak.

Szerencsére a körülölelő igyekezet távol is tart tőlük. Épp egyenletes és állandó sugárzásuk őriz meg a pusztulástól. Egy kis halál a nagy haldoklás kezdetét jelentené, s addig van még. Még előttem a jövő s a jövőtök. Életem egyik beteljesült pillanata, ideje ez a pár nap itt. Álom vált valóra, egy a bevallhatatlanok közül, a kigondolni is félve kigondoltak közül. Megadatott visszatérnem emelt fővel, jog és vér szerint, az egyetemi rokonság szálaival, hogy annak idején enyém volt e város, az övé voltam, mint diák, és most, mint érett felnőtt hódíthattam, s hódít újra meg.

Igen, mert kicsit mintha kirúgdostak volna belőle, szerelemmel, ajándékrádióval küldtek el, menj s élj boldogan, ahogy tudsz kis spumákom, mondták, s én mentem, a fülem lágy viasszal volt teli, hogy észre nem vettem a körömfeketét e jókívánságban. Persze, ettől még a város nem változott emlékeimben, csak most a józanabbik részét érzem, a kiszámítottabbat, a túlélni és megmaradni akarót, és már látom a kis megalkuvások nagy csapdáját, és látom magam is abban a régiben. Mennyire kiríttam én innen, mennyire nem idevaló voltam és vagyok. Szabadabb, tisztább, felelőtlenebb város kellett, kötöttségek nélküli, amelyik már túl van a kisváros akarnokságán, vagy még elkerülheti. S ahol vagyok, jó helyen vagyok. A vidékiesség itt nem úgy burjánzik s akkora sárga levelei sem lesznek.

Nyilván ez is egyoldalú nézet, az én szemem szöge, az én életem, hiszen minden élet felől más nyikorgású kapukat nyit a város, más ízűek az ételek, és más a levegő is. A modor. Az ittlét ottlétté válik pár kilométeren és órán belül. Itt ilyen, és ez az igazi arcom, ott pedig más. Alakulok, változom, s talán nagyra növök e városok egymásnak adogató karjaiban.

*

S addig ácsorogtunk, míg rácsorogtunk a harmadik világháború mezsgyéjére. Éhséggel, gazdasági csőddel kövezték ki az utat, az ösvény régóta kiszélesedett, s íme, mire szültem-neveltem annyiadmagammal gyermeket.

Nem vagyok költő. Néha írok egy egy verset, de nem vagyok költő. Mint ahogy színésznő sem vagyok. Néha eljátszom egy egy szerepet, de színésznő sem vagyok igazán. És igazán anya sem vagyok és igazán feleség sem vagyok. Sőt, úgy tűnik felfeslik valahol a rámszabott látszat s átdereng a hasadékon csonka emberségem is, oszlóban. Rémületemben szétszórom maradék erőm is. Csak a szokás kohéziója tart még össze, és mindig ingyen, potyára elárulom magam.

Mert ezen belül akár szerelemnek is keresztelhetném minden vágyamat. Mert ezen kívül már tudod, mi a feladat. A csakis magadszabta. Az életet tudjuk miért kell leélni, a miért harmincon túl már nem gond. A hogyan sűrűsödik mind konokabb góccá, hogy oldani szinte már lehetetlen. Felfejteni próbálom hát. Élek, mert élhetek (még). Mert ez elrendeltetés. Maga a cél, nem csak eszköz valamiért: Az ÉLET. Felsőfokon. Abszolút. S ez milyen banális. Egyszerű. Épp a béke bealkonyodó korában. Épp leköszönésekor. S itt a hogyan eleven gondja vág beléd, s a feleletet is hordozza már, BÉKÉSEN.

Dehát ez egyre nehezebb, hisz maholnap már nyugodtan ülni sem tudunk egymás mellett. Ott feszül a köztünk levő tér, éles szögeket irányítva ellenünk. Ezek a szögek egymástól szétfeszítenek, a semmihez szögeznek, a kapcsolat már csak a feszültség irányában keresendő. Érzed te is mennyire nem érzek semmit alapon ülünk mind távolabb egymástól. Szavaink nincsenek egymáshoz, régóta másutt mászkálnak, a sehovába, a sohasembe. Felhúzható, időzíthető, járatható, bedögleszthető bábok vagyunk. Akarat és vágy nélküliek, a mindenmindegy ámokfutásában. Életnek csúfoljuk azt, ami velünk történik, pedig mi csak belecsöppentünk a saját életünkbe. Egy jottányit sem teszünk azért, hogy az élet élő is legyen. ELEVEN. Nem “holt szavak vesződő lángja”.  Nem fuldokló csuklás.

S az ember siet élni, míg lehet, míg hagyják. Siet dolgozni. Leszokott a gondolkozásról. Az ítélkezés, megítélés kritériumait is átengedte másnak. Ő csak él. Elél, megél, degél. Pislog. Zavart. Igyekszik jelentéktelen maradni. Nem akar ricsajt. Zajt. Nem nyitja ki a száját. Nem bánt. Vegetál. Hányan is vagyunk? A valahány mind sehány, de a mind is sehány lehet, hisz akkor nincs választék.

A világ álma egyre bénítóbb, valósága mind valótlanabb. Kézzelfoghatóságával tapos bele az egyformaságba, simít vízszintessé. A Nagy Massza korát éljük. Fortyogunk és senki nem látszik ki belőlünk. Massza vagyunk. S majd szétflöttyenünk egy nagy bummra. S a BUMM is mi leszünk.

(1980..)

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr638877712

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása