Emlékezés: Seprődi Kiss Attila, az én rendezőm
2016. december 01. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Emlékezés: Seprődi Kiss Attila, az én rendezőm

 

 img_1587.JPG

 

Az én rendezőm

Seprődi Kiss Attila – 1941-ben született Sepsiszentgyörgyön, február 17.-én. (Elhunyt 2008. augusztus 8.-án Budapesten.)

Akivel nem élsz együtt, hogy naponta, hetente találkozhass vele, olyannak marad meg emlékezetedben, amilyennek utoljára láttad.  És ha alkotó éveinek teljében „hagytad” el őt, akkor így is marad meg számodra. Még a halála sem tudja ezt a képet kitörölni. Számodra most is ugyanolyan fiatal. És egy kicsit nem is halt meg.

Így vagyok én az én rendezőmmel, Kiss Attilával, akit így szólítottunk magunk közt, színházi berkekben. 1984-ben települt át Magyarországra, miután megrendezte mind a három, ismertebb Caragiale darabot, amikben engem választott a női főszerepek eljátszására. Ezért is emlékszem nagy hálával rá. Ő volt az az ember a színházban, aki látott bennem fantáziát, bízott abban, hogy képes vagyok megformálni ezeket a női alakokat. Nagyon élveztem a munkát, a szerepeket, Caragiale világát, azt a vibráló, folyton színe-változó világot, légkört, ami friss és nagyon rugalmas hozzáállást kívánt a színésztől. Tudni kellett gyorsan váltani, a szarkasztikus humor forrása elsődlegesen ez volt: a köpönyegforgatás mestereinek kellett látszanunk, lennünk, és ehhez tökéletes keretet nyújtottak a nagy román drámaíró színdarabjai. Teljesen lerántotta a leplet a korabeli romlott, képmutató, cinikus társadalomról, amivel nyíltan lehetett  saját korunkról-korunknak is üzenni. Román szerző volt, a múlt visszásságait mutatta be, fedve voltunk. És hát a magyar színjátszói stílushoz képest itt fürgének, ravasznak, „déli temperamentumosnak” kellett lenni, nem legelhetett az ember a szövegen, mint a nagy magyar pusztán, ahol lassan hömpölyög a Tisza, és elmélázhat az idő múlásán az ember, mint méla Tempefői . Ebben a világban gyorsan, hirtelen történtek a dolgok, semmi sem volt biztos, csak a bizonytalan. Megélhetési politikusok, feleségek, szeretők, alkalmi foglalkozású tisztviselők, tisztségviselők loholták végig életüket, lavíroztak a felbukkanó lehetőségek közt, kerülték ki a csapdákat, járkáltak az aknákkal borított társadalmi élet színterein. Itt életben kellett maradni, a porondon kellett maradni, a megélhetésért, a jó kis saját-kényelmű vacokért meg kellett küzdeni. Úgy, ahogy azon a tájon, azokban az időkben a sors engedte. Nem voltak nagy hősök, nem a világot akarták megváltani, csak a zsíros kenyerüket megenni saját sarkukban, nyugodtan. És ehhez minden képességet be kellett vetni, minden ismeretséget fel kellett használni, minden kapóra jött urasággal meg kellett egyezni, és mindent ki kellett használni. A tisztességet itt úgy ismerték, mint a zászlóra pingált címert, amit azért lobogtatnak, hogy elférjen alatta a becstelenség is. Ez volt az a világ, az a közeg, amiben Ion Luca Caragiale vígjátékai történtek, ahol nevettetve mutatta be kora visszásságait. És ezek örökérvényű visszásságoknak bizonyultak más népek életében, más időkben is. Humorát, élvezhetőségét a gyors, élénk, temperamentumos alakok, szituációk adták. Ezt remekül értette Attila, és nekem is nagy élvezetet okozott ez a stílus, ez a játékmodor, ennek a világnak a bemutatása. Ekkor váltam igazán színésszé, ezekben az előadásokban, szerepekben tanultam meg játszani a közönségnek, a közönséggel, itt éreztem meg a kapcsolatot vele, és a játék örömét is az elismerést igazoló tapsokban. Hálás voltam, vagyok azóta is Seprődi Kiss Attilának, hogy színésszé avatott. Vele nem készíthettem interjút, már kifele állt a „rúdja” az országból, ezért nem is vállalkozott rá, értelmetlennek tűnt, hiszen meg sem jelenhetett volna. Különben jól ismertem rendezői gondjait, második rendező volt, neki jutottak mindig a kötelező román darabok, de rendezett sok fajsúlyosabb színdarabot is, amiket viszont mindig sikerre vitt. Ő volt a friss, a fiatal, a modern számunkra, aki elég nyughatatlan is volt, elég kíváncsi, és merész is a lehetőségeken belül.

Színész diplomája után a rendezőit is megszerezte. Nevéhez is fűződnek azok az izgalmas darabok és előadások, amikkel a színház kitekintett saját berkeiből abban az időszakban. A teljesség igénye nélkül: Görgey Gábor: Komámasszony, hol a stukker?; Ibsen: Peer Gynt;  J.Heller: Megbombáztuk New Havent; Illyés Gyula: Dupla vagy semmi; Ciprian: Gácsérfej; Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása; I.L. Caragiale: Farsang, Az elveszett levél, Zűrzavaros éjszaka; Csíki László: A nagypapa látni akar benneteket; Edward Bond: A tenger; Sütő András: A szúzai mennyegző; Csurka István: Házmestersirató, stb.

Magyarországon, Kecskeméten rendezett, majd sok felvidéki színházban. A Duna TV számára tucatnyi dokumentumfilmet rendezett. Műfordított. Caragiale színdarabjait a legpontosabban ő ültette át a magyar nyelvre a színházak számára.

A képek az általa rendezett előadásokból készültek. Ezek saját albumomból valók, és sajnos csak azokból az előadásokból, amikben én is szerepeltem. A színész hiúsága, ugye....

 

img_1583.JPG

balint_peter_naszta_katalin_caragiale-farsang.JPG

 

img_1579.JPG

 

img_1582_1.JPG

 

img_1601.JPG

 

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr112013702

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása