Írtam neki egy verset. Szerettem volna megvigasztalni, megnyugtatni, hogy ne féljen kimondani azt is ha valami fáj. Ismerve a hívőknek szóló tanítást, hogy örüljetek, mindenkor örüljetek. És ebbe az örömbe merevedik bele az ember, belegémberedik, már a szíve is beledermed az állandó kötelezően előírt örömbe. Pedig Isten parancsai jók, igazak, az ember javát szolgálják. Akkor hogy is van ez?
Isten mindenekelőtt igazságban akarja látni az övéit, irgalmasságot kíván, nem áldozatot. Ha az irgalmasságra gondolunk, akkor ott azonnal megjelenik az esendő ember, akivel azt gyakorolni lehet. Az esendő pedig nem vidám, nem dicsőséges, nem erős, hanem esendő, gyenge, erőtlen, szomorú, bánatos, beteg – sorolhatnám. Ezek a keresztények? Nem. Ezek az emberek. Az emberek, akik ilyenek. Nem titánok vagyunk, nem óriások, nem földönkívüliek, hanem esendő, irgalomra szoruló emberek, akik szükséget szenvednek valamiben. Segítségre szorulnak. Felkarolásra. Ölelésre, szeretetre, elfogadásra. Akik ilyenek, azokhoz szívesen fordul az ember, mert megértést remélhet tőlük. De akik folyton pozitívak, megvallják, hogy ők tökéletesek az Úrban, ők nem betegek, ők megváltottak, nekik senki-semmi nem árthat, azoktól tartózkodnak. Velük szemben kisebbrendűségi érzésük támad, az ilyenektől nem remélhetnek megértést, sem együttérzést. Inkább felhívást, hogy légy te is olyan, mint én, mert sikerülni fog neked is, ha nekem is ment. És máris egy teljesítményközpontú, irgalmatlan versenypályára helyezi a szerencsétlent, aki járni, beszélni, hinni, bizakodni is alig tud, csak vonszolja magát a napjain keresztül. Éldegél.
Nem véletlenül írta Pál apostol, hogy mindeneknek mindenné lett, csakhogy minden módon megnyerhesse őket Krisztusnak. Magyarázhatod a lábatlannak, hogy érezd jól magad, ha közben otthagyod az út szélén, és nem segítesz rajta. Jézus Krisztus maga lejött a mennyből, otthagyta dicsőségét, pozícióját, hogy ilyen csúnya szóval fogalmazzak, és megüresítette magát. Azaz azzá lett, amik vagyunk. Emberré. Pilátus ismerte fel s mondta ki: Íme, az Ember! Az irgalmas, az áldozatot hozó, a mások helyett büntetést elszenvedő, az önfeláldozó, az igaz ember. Aki nem beszél vissza, aki mer erőtlen lenni és felvállalja az el nem követett bűnt is. Helyettünk.
Egy félrement értelmezés miatt egész hívőgenerációkat sodort a pozitív megvallások, igei megvallások bozótosába a tanítás – és már nem hallották azt a halk hangot, ami mindannyiunk szíve mélyén megszólal. Amivel Isten Lelke szólít meg minket, bennünk. Megsüketültünk. Az Úr Jézus erről beszél, mikor a halló fülekről beszél. Erről a nyitott, kicserélt szívről.
Felkap a hír egyik-másikunkat, és ott szomorkodnak, szinte elapadt lélekkel a szorgalmas, tiszta szívű, magukat csupán íródeáknak érző-tartó emberek, akikkel a kutya se törődik. Pedig ők is pont olyan kedvesek Istennek, mint a többiek. Persze, meg kell tanulni sok mindent, de mégsem a teljesítményünkért szeretnek. Ha szeretnek. Hanem azért mert olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk. Ez az első szeretet. Ehhez kell visszatérni. A hierarchikus rendszerek mindig életgyilkolók. A csúcsra jutók mindig magányosak. A fűszálak pedig boldogan hajladoznak, áznak, növekednek – és a leginkább ők simogatják a talpunkat. Nem kell ennél nagyobb dédelgetés. Nagyobb alázat. Erről beszélt az Úr, mikor a virágot emlegette. Hogy mennyire öltözteti. Irgalmasságot, akarok, nem áldozatot.
2017-07-12
