végül is az élet úgy szép ahogy van

mindenkinek

mert egy van belőle

nekem s neked

nem tehetek annál többet érted,

mint amit magamért tehetek 

A tegnapi beszélgetős est jól sikerült. Bár el-elkalandoztam a válaszaimmal. Nem adtam mindenre feleletet. Hosszú volt az élet, nem jutott minden eszembe szép sorjában. Ahogy a dolgok sem úgy következnek, ahogy illene, rendben. Hány jött hamarabb vagy késett, pedig vártuk! És máskor törte ránk az ajtót. Nem is kopogtatott. Hogy nem beszéltem sem erről, sem arról, mondta férjem. Be lehet sűríteni egy sorsot egy-két órába?  A kíváncsiság is meghatároz, hogy miből mennyit mondasz. Hol húzol határt, hol hallgatsz el. El-elszaladt a nyelvem, néha én is csak néztem utána, miket is mondtam. Annyira öregek és kedvesek voltak, s lányok mind! Tegnapiak s maiak. Nem vének, dehogy, tiltakoztak. Két –három férfi árválkodott kicsit arrébb csak. És megült szemükön életük meséje, mialatt engem hallgattak. Jó volt. A gitár sem csintalankodott, csak az ujjaim adták föl néha a szolgálatot. De javítottunk, ketten, ők meg én. S a hangom is a helyén. Eltelt egy élet? Nagy kanyarokkal. Az ő kanyaraik is mellettem futottak, mint filmvásznon a kockák. Végül velem is megosztották a sajátjukat. Otthon lehettem köztük. S míg nekik énekeltem, a háttérben, mint egy hangaláfestés sebesen pörgött az aktuális életem. Akiket otthon hagytam a laptop másik oldalán, akik vártak vissza, gondolom, vágytak rám. Úgy szerettem hinni ezt. Támaszt adott. És felettünk az égbolt, a presszó mennyezet is derűs volt. 

2017-07-22 

Nászta Katalin